We all have secrets [ChanHun]

A fiú elterpeszkedve feküdt a kanapén, egyik lábát lelógatva. Mobilját a markában szorongatta, egy sms-t várt.

 - Kérsz valamit enni? - támaszkodott az ajtófélfának a ház egyetlen nője, aki egyben Chanyeol barátnője volt. A fiú ráemelte a tekintetét, elmosolyodott, majd megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. - Hát jó. - Vállát megvonva magára hagyta a fiút.

Akárhányszor belegondolt, hogy mit művel a barátnője háta mögött, elment az étvágya, s saját maga iránt érzett undora elhatalmasodott rajta. Tudta, hogy nincs olyan férfi, akinek ne lenne szeretője, de neki más volt. Ezért is nem merte aztán elmondani a lánynak. Félt, hogy szétkürtöli mindenkinek, ezáltal egy rossz képet alkotva róla nézett volna mindenki úgy rá, mint egy kívülállóra. Az meg ugye senkinek sem hiányzott. Hatalmasat sóhajtott, s tekintete a kijelzőre siklott. Még mindig semmi. Eltöprengett azon, hogy vajon mikor fog végre írni neki. Hiszen megbeszélték, hogy ma is találkozni fognak. Ismét egy sóhaj tört elő belőle. Bár ne lenne ilyen nehéz dolga. Bár mindenki elfogadná azt, amit ő akar és szeretne. Nem kér nagy dolgot, csak fogadják el olyannak, amilyen. Ettől még nem lesz rossz ember.

- Vagy még is? - suttogta maga elé bámulva. El volt keseredve, de próbálta nem kimutatni. Egy ember sem gondolta volna, hogy Chanyeolnak lettek volna szomorú pillanatai. Állandóan mosolygott és nevetett, ezzel más embereknek is jó kedvet varázsolt. De ez a Chanyeol már egy jó ideje a múlté. Nem tud mosolyogni, ha ilyen rosszul áll a szénája. Persze akadtak neki is gyenge pillanatai, amikor megengedhetett egy-egy apróbb vigyort.

Fel sem tűnt neki, mikor a barátnője odasétált hozzá, és leguggolt mellé.

- Látom, hogy valami bánt - mondta, s végig simított a fiú karján. Rásandított, de csak bólintott. - És el is mondod, hogy mi az a baj?

- Nincs jó kedvem, ennyi az egész - motyogta monoton hangnemben. Részben igaz volt, részben nem. És ekkor volt szerencséje, hiszen a lány egy igen naiv teremtés volt, ezért mindent elhitt, amit Chanyeol mondott neki.

- Ha kell valami, a konyhában leszek - simogatta meg arcélét, aztán kisétált a szobából. Chanyeol érezte, hogy ezzel csak még jobban megnehezíti a dolgát. Bár az érzések ott cikáztak fejében, hogy a lányt már nem szereti, de ez korántsem így volt. Szerette, de nem úgy, mint a legelején. Ahogy lett neki az a másik valaki, úgy érezte, hogy a kettejük között lévő szoros kötelék meglazult és lassan már semmivé lett.

A telefonja hirtelen pittyegni kezdett, mire összeugrott, és ijedten oldotta föl a billentyűzárat. Szíve megtelt melegséggel, ahogy azokat a sorokat olvasta, amit Tőle kapott. Elmosolyodott, majd alsó ajkába harapott. Ezen a napon most először ragyogta be az arcát ez a mérhetetlen boldogság.

Az üzenet elolvasása után feltápászkodott, majd a hálószobába sietett. Átöltözött, befújta magát, ezáltal az egész szobát ellepte az ő férfias illata. Mosolyogva állt a szekrényajtóra akasztott tükör elé, megigazgatta itt-ott a fölsőjét és az övét. Hajával nem kezdett különösképp semmit se, csak kicsit összeborzolta, majd lelapította a felálló, kósza szálakat. Kisietett a helyiségből, át a konyhán, egészen az előszobáig. Amikor már cipőjét vette, barátnője hangjára lett figyelmes.

- Megint elmész? - kérdezte csalódottan. Chanyeol heti rendszerességgel járt el otthonról, amibe a lány idő közben beletörődött.

- Muszáj mennem - tettetett lehangoltsággal a hangjában nézett vissza a konyharuhát szorongató nőre, akinek arcára egy bágyadt mosoly kúszott.

- Sietsz?

- Nem ígérem.

- Rendben - sóhajtott. - Azért vigyázz magadra.

- Ne aggódj, vigyázni fogok - mosolygott rá, majd homlokon csókolta, s kilépett a bejárati ajtón.

Léptei sietősek voltak, ő akart elsőnek odaérni a megbeszélt találkozó helyre. Mosolya levakarhatatlan volt, ahogy visszagondolt a múltheti közös élményükre. Alsó ajkát beharapta, s a gondolattal játszadozott, ahogy ismét megteszik, amit amúgy nem lenne szabad.

A városban nem voltak sokan, pont a rettentő kánikula miatt. Chanyeolt ez nem zavarta, bár azért jócskán megizzadt ő is. Útközben elhaladt egy fagyizó mellett. Egyből megcsapta lábát a bentről áradó, hűvös szellő, így hát gondolt egyet, és bement. Kért magának két gombóc, tölcséres fagyit, majd még egyszer ennyit, hogy meglepje szíve választottját. Kifizette, majd folytatta tovább az útját. Az idő elteltével már csak arra lett figyelmes, hogy a másik személynek szánt fagyinak a felét is elnyalta. Nem zavartatva magát, ette tovább, hiszen annak már úgy is mindegy volt. Bő húsz perc séta után megérkezett a főtér szökőkútjához, ahol minden héten találkoztak. Leült a kút peremére, majd onnan vizslatta az embereket. Ahhoz képest, hogy a külvárosban nem voltak sokan, a belváros ugyanolyan zsúfolt volt, mint amilyen mindennap szokott.

Elmélázását egy jéghideg tenyér zavarta meg, ami karján végig futott. Egyből odafordította a fejét, majd arcára egy irdatlan nagy mosoly ült ki.

- Bocsi, hogy késtem, de nem jött az a retek busz - mérgelődött a fiatalabb, aki alig pár másodperce érkezett. Chanyeol felpattant, s magához ölelte. Felkuncogott, de az Istenért nem engedte volna, hogy elváljanak egymástól.

- De a lényeg, hogy itt vagy - simított végig hátán, majd elengedte. - Hova menjünk?

- Mondjuk hozzám? Anyu nincs otthon - vetette fel az ötletet a másik.

- Hm, jó ötlet. Úgy sem voltam még az Oh rezidenciában - nevetett a saját hülyeségén Chanyeol, mire a másik fapofával a vállára csapott.

- Mellőzd a béna vicceidet - nyújtotta rá a nyelvét Sehun, s karon ragadva a magasabb fiút, elkezdte húzni abba az irányba, ahonnan jött.

A buszon ülve átbeszéltek mindent, de a közös titkukról egy szót sem ejtettek. Soha nem lehetett tudni, hogy ki ül mögötted, előtted vagy akár melletted, aki bármit is megjegyez, és képes tovább adni másoknak. Kényes téma volt így a publikumban, ezért inkább csak akkor beszéltek kettejükről, mikor rajtuk kívül senki más nem volt a közelben.

Hamar megérkeztek az utolsó megállóhoz, ahol le kellett már szállniuk. Innen még jó öt perc séta következett, amit Chanyeol már alig bírt, Sehun viszont felettébb jól szórakozott a másik szenvedésén.

- Kérsz valami innit, vagy ebédet? Anyu még reggel főzött valamit - kutakodik a hűtőben a pösze, míg Chanyeol próbált nem ráolvadni az étkezőasztalhoz tartozó székre. Tekintetét végig futtatta a nappali-konyha együttes kombinációján, és megjegyezte magában, hogy igen szép házban lakik Sehun. Mivel eddig egyikük sem tudott semmit a másik magán életéről, ezért ezt már nagy előrelépésnek gondolta, hogy szeretője képes volt őt hazahozni.

- Egy nagy pohár ásványvíz jó lenne - válaszolta végül.

- Bubis vagy mentes?

- Mindegy.

- Jó.

Azzal kivette azt, amit a leghidegebbnek gondolt, s tölt maguknak egy-egy pohárba. Mosolyogva rakta le a szenvedő fiú elé, aki nagy kortyokkal meg is itta az egészet.

- Életmentő volt, köszi - mosolygott. Sehun csak legyint egyet, jelezve, hogy semmiség. Furcsa párost alkottak ők ketten; míg Chanyeol egy életvidám, vigyorgó fiú volt, addig Sehun komor arckifejezését alig váltotta föl a mosoly és a boldogság. Persze nem arról volt szó, hogy nem szeretett senkit és nem érezte jól magát. Egyszerűen ő nem tudta könnyen kifejezni az érzéseit, így egy komoly álarc mögé rejtőzött. Viszont Chanyeolnak ez még is tetszett. Tetszett, hogy a fiú megannyi titkot rejt, megfejthetetlen és kiszámíthatatlan. Mindig is szerette a kihívásokat, és úgy érezte, ezt bőven megtalálta Sehunban.

- Van egy óránk - jelentette be hirtelen, mire Chanyeol rákapta a tekintetét.

- Miért, utána mi lesz?

- El kell mennem. Van egy találkozóm az egyik osztálytársammal - mondta közömbösen. Chanyeol bevágott egy fintort, de elfogadta, hogy ismét alig lesz idejük egymásra.

Mosolyogva fölpattant az asztaltól, majd Sehun elé lépett, és szorosan magához vonta. A másik nem ellenkezett, a csontropogtató ölelést készségesen viszonozta. Nem beszéltek sokat, mikor volt idejük egymással foglalkozni. Csak a pillanatoknak éltek, amiket bőven ki is használtak.

Chanyeol végig simított Sehun arcán, majd elhajolt tőle annyira, hogy szemébe tudjon nézni. A komoly fiú arcára egy apró mosoly húzódott, majd pilláit lehunyva, ajkát hozzáérintette Chanyeoléhoz. A colos vigyorogva harapott szeretőjének puha ajkára, aki aztán mellkason vágta, de hagyta magát. Édes szájra puszikból egy szenvedélyes, érzelmekkel teli csók lett, ami mindkettejüknek már nagyon hiányzott. Nem akartak többet, csak érezni a másik szeretetét. Simogatták egymást, mialatt párszor elváltak, hogy levegőhöz is jussanak. Fel sem tűnt nekik, de az az egy óra már vészesen fogyott.

- Chanyeol,  tényleg mennem kell, várnak - tolta el magától a magasabb fiút, aki még egyre többet és többet akart volna. Csalódottan meredt Sehun íriszeibe, kinek arcmimikája nem változott semmit. Ebből tudta, hogy tényleg komolyan gondolta. Felsóhajtott, végül felhagyott a próbálkozással.

- Legközelebb mikor találkozunk? - kérdezte halkan a magas fiú, amint kitették lábukat a kapu ajtaján.

- Amikor jó lesz mindkettőnknek - kapta az egyszerű választ.

- Remélem akkor majd több időre lehetek veled - csúsztatta egy pillanatra Sehun tenyerébe a kezét, majd ujjaikat összefűzve rászorított a kézfejére, végül elengedte, nehogy bárki is gyanút fogjon. Sehun elmosolyodott egy futó pillanatra, majd ismét komolyság ült ki az arcára. A buszon újból sokat beszéltek az élet minden problémájáról, csak azokat tárgyalták meg, amit általában minden velük egykorú.

- Akkor én itt szállok - nézett ki az ablakon Chanyeol, majd felállt a helyéről. Sehun bólintott, de nem szólt semmit. - Vigyázz magadra - küldött felé egy édes mosolyt, amit szeretője aranyosan viszonzott.

- Te is, Channie - intett is neki egyet. A fiú boldog mosollyal az arcán szállt le a buszról, majd ismét megtette azt a távot, amit a szökőkút fele jövet gyalogolt. Hazafele ismét betért a fagyizóba, és újból vett magának egy tölcséres fagyit, annyi különbséggel, hogy most egyből három gombócot kért. Kifizette, majd ráérősen sétált tovább. Elnézegette a boltok kirakatait, egy-két dolog le is kötötte a figyelmét, de mikor megnézte, hogy mennyi pénz van nála, szomorúan tapasztalta, hogy ezeket bizony most az üzletbe kell hagynia.

Kicsattanó jókedvvel sétált át a zebrán, végig az egyik leghosszabb utcán, végül hazaérkezett. A kaput kinyitva ment a bejáratihoz, amit kikulcsolt, majd belépett a házba. Csend volt, amit igen furcsállott. Általában a barátnője vagy tévét néz, vagy főz, ami szintén nála nagy hangzavarral járt. De a mostani állapotot úgy könyvelte el magának, hogy biztos ledőlt egy kicsit aludni.

Lekapta magáról a cipőjét, homlokáról letörölte az izzadságcseppeket, s halk léptekkel az emelet felé ment. Egyre furcsább hangok csapták meg a fülét, ahogy felért a közös szobájuk ajtajához. Nyelt egy nagyot, ahogy halk, s egyre hangosodó sóhajokat hallott az ajtón keresztül. Kezét a kilincsre csúsztatva összeszorította pilláit, majd még egy utolsó hangot megengedve magának benyitott. Az ajtó nagy nyikorgással nyílt befelé, ezzel megzavarva az ottani két személy idilli pillanatát. Lába a parkettába gyökerezett, ahogy barátnője hirtelen leugrott arról a valakiről.

- Cha-Chanyeol ez nem az, aminek te gondolod! - kezdett magyarázkodni a lány, de a fiú rá sem hederített. Sokkal inkább érdekelte őt az a személy, aki még az ágyban feküdt a nőn kívül. Tekintetük egybeforrt, egy fájdalmas, megtört mosoly kúszott Chanyeol arcára.

- Sehun?