Eli pov
Teltek a napok, a hetek és a hónapok. Végül eltelt egy év, majd két év. Hozzászoktam, hogy egyedül vagyok. Minden egyes dolgot, ami rá emlékeztetett, megtartottam. Bármennyire is fájt, bármennyire is nem tudtam elfogadni a tényt, hogy nincs többé mi, az emlékeket nem tudtam eltaszítani magamtól. Bennem éltek. A képeket, amik eddig a polcomon porosodtak, letisztítottam és a lakás minden egyes pontjára raktam egyet. Egy kép Kevinről, egy kép rólunk, majd még egy Kevinről. Akárhányszor ránéztem ezekre a képekre, a szívem fájdalmasan kezdett el dobogni a mellkasomban. Piszkosul hiányzott mindene. Az egész ember, a csókjai, az ölelése, a tudat, hogy itt van velem és szeret. Persze hiú ábrándokba nem akartam terelni magamat, mert tudtam, hogy vissza már úgy sem jön hozzám. És ez fájt a legjobban. A tudat, hogy már nem lesz soha az enyém. Mindegy, hogy mennyi idő telik el, nem tudom elfelejteni. Ha kell, életem végéig egyedül maradok, mert rajta kívül nekem senki más nem kell és nem is fog kelleni. Talán beteges? Lehetséges, de nem érdekel. Soha nem szerettem még ennyire bárkit is. Ez már olyan szinten szerelem volt, amit iránta tápláltam, hogy elmondani nem is tudtam volna. Egy megmagyarázhatatlan szerelem... vagy is inkább plátói szerelem, mert ő már nem szeretett.
Ma is rengeteg munkám volt, így örültem, ha egy kevés szabadidőt is szakíthattam magamra. A cég, ahol dolgoztam most nagyon fellendült, persze ez nem baj, mert több a fizetés, csak túlhajszoltak minket. Volt, hogy bent kellett maradnom akár hajnali kettőig is, holott már reggel hatkor kezdődött a munkám. Nehéz volt ez az év, de valahogy még is túl éltem. Karácsony volt. Pontosabban karácsony még csak pár nap múlva lesz. Sikerült rávennem magam olyanra, amire soha az életbe nem gondoltam volna: a közös képeket Kevinnel, és a róla készült képeket, fájó szívvel, de ez dobozba raktam. Ezt a dobozt, pedig a kandallóba dobtam. Lehunytam a szememet és a könnyeim eleredtek. A tűz hatalmas lángokkal perzselte szét a kis dobozkát. Felejtenem kellett. Ez így nem volt állapot. Ő boldog, én szenvedek. Elfelejtem és végre én is boldog leszek. Ha kell, akár egy nővel is, de boldog akarok végre lenni. Két év szenvedés bőven elég volt miatta. Uram isten, miket beszélek? Még mindig szeretem. A képek elégetésével sem mentem sokra. A fejemből a gyönyörű arcát, a kecses, vékony, hófehér testét és minden egyes szép, kedves szót, amit mondott nekem nem tudtam elhessegetni. Olyan szinten megmaradt bennem, hogy egyszerű képek elégetésével nem mentem sokra. Akkor most mit kéne tennem? Legyek öngyilkos, hogy végre elfelejtsek mindent? Vajon sikerülne? Nem tudom. Mindenesetre féltem a haláltól, de Kevinért bármit megtettem volna. Kevin kérlek.. gyere vissza...
Eltelt a maradék idő is. Most már tényleg karácsony volt. Az eddigi legszomorúbb karácsony. Nem mentem el a szüleimhez, majd holnap vagy holnap után. Nem bírtam otthon maradni, így hát felöltöztem jó meleg ruhába és elmentem sétálni. Délután hat óra körül lehetett és még voltak is az utcán. Szerencsétlenségemre szerelmes párok hadával találtam szembe magamat. Kéz a kézben, egy egy apró csókot lopva a másiktól. Kész lelki terror volt ezeket látni. A hó nagy pelyhekben esett. Szélcsend volt. Olyan pont kellemes ahhoz, hogy sétáljak egy jót és hogy én fájdítsam a szívemet. Tekintetemet lesütöttem és az utat nézve értem el a közeli parkba. Kihalt volt. Teljesen tükrözte a belsőmet. Már nem is tudom, hogy mennyi időt töltöttem ott a parkban egyedül. Lehetett talán egy-két óra. Pont mikor hazafelé indultam a szél erősen elkezdett fújni, az arcomat nagyon csípte. Siettem, nem akartam halálra fagyni. A gyors lépteknek köszönhetően elég hamar haza is értem. Fellélegezve mentem fel a lépcsőház lépcsőin. A sapkámat levettem a fejemről, a kabátnak a cipzárját lehúztam. Egy hatalmasat sóhajtottam. Akkor most itthon mit fogok csinálni? A bejárati ajtó elé értem, kinyitottam és bementem. Egyből becsuktam és kulcsra zártam. Levettem magamról a bundás kabátot, a sálat, a kesztyűt és végül a vastag cipőmet. Felüdülés volt haza jönni a jó meleg lakásba. Főztem magam teát. Igazán jól esett ilyen hidegbe. Aprót kortyolgatva a bögréből mentem a nappaliba és elhelyezkedtem a kanapén. Pont, mikor megtaláltam a legkényelmesebb pozíciót, csöngettek. Morogtam egy keveset az orrom alatt. Ki lehet az ilyenkor, karácsony estéjén? Fújtatva álltam föl és a bejáratihoz csoszogtam. Kikulcsoltam az ajtót és unottan nyitottam ki azt. Amint kinyílt a bejárati, a szemeim hatalmasra tágultak, a levegő vételem kihagyott, a szívem eszeveszett tempóba elkezdett zakatolni. Kivert a víz, megszédültem. Komolyan őt látom, vagy csak képzelődök? Ez egy álom? Úristen, most komolyan csak álmodok? Mikor meglátta értetlen fejemet, elmosolyodott. Könnyek szöktek a szemembe ugyan úgy, ahogy neki is. Nem tudtam felfogni.
- Ke...vin.. - suttogtam, ahogy bámultam csodaszép arcát. Ahogy kimondtam a nevét, keserves zokogásba kezdett és a karjaimba omlott. Nem tudtam elhinni. Akaratlanul is átöleltem és erősen magamhoz szorítottam. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, úgy cselekedtem, ahogy a szívem diktálta. A könnyek patakként szántották végig az arcomat, végül Kevin kabátján kötöttek ki. Két év után, újra magamhoz ölelhettem azt, akit a legjobban szerettem...
Kevin pov
Az életem teljesen megváltozott azon a napon, amikor elmentem Elitól. Hogy jobb lett-e? Hát én ezt meséltem be magamnak, holott tisztába voltam azzal, hogy ez nem így van. Elial voltam teljese egész. Ő kiegészített engem, én kiegészítettem őt. Egy hirtelen fellángolás miatt, pedig elhagytam. Magamra sem ismertem, mikor azon a fájdalmas napon hazamentem és összepakoltam, majd eltűntem onnan. Egy semmilyen szerelem miatt vetettem véget az igazi szerelemnek. Eszméletlenül bántam és nagyon fájt. Tudtam, hogy én vagyok a hibás, nem kellett volna ezt tennem. Az új 'szerelem' alig tartott pár hónapig, végül vége lett. Elkeseredésembe anyához mentem vissza. Ő azt tanácsolta nekem, hogy látogassam meg Elit és mondjak el neki mindent, biztos megérti. Én nyuszi voltam, nem tettem. Egyáltalán nem próbáltam nem rá gondolni, hiszen állandóan a fejemben volt az a tökéletes arca, a védelmező ölelése, egy szóval tényleg minden. Nem tudtam elhinni, hogy képes voltam ott hagyni. Tudtam, hogy teljes szívéből szeret és én is teljes szívemből szerettem, de még is ezt tettem. Gondoltam arra is, hogy leugrok a hídról, vagy olyat teszek, amit végképp nem kellene. Nővérem végig mellettem volt és segített átvészelni ezt a két évet. Nehezen, de túl éltem. Egy párszor láttam Elit az utcán, amint egyedül ment valahova. Sokszor volt az, hogy követtem és figyeltem, ám ő nem vett észre. Mindig azt terveztem, hogy utána megyek, megragadom a karját és a szemébe mondom, hogy: Szeretlek! Ez végül nem történt meg. Nem mertem, féltem a reakciójától. Féltem, hogy eltaszít magától és a képembe mondja, hogy soha többet nem kellek neki. Borzalmas volt, hogy aki miatt a szívem hevesen vert, azt csak messziről figyelhettem. Fájt, de egy ideig ez is elég volt. Egyik nap ezt már nagyon megelégeltem.
- Anyu, elmegyek hozzá. - mentem be a konyhába, amint épp a kabátomat vettem magamra. Felém fordult, de azért a tűzhelyen fortyogó ünnepi vacsorára is rá-rá sandított.
- Kevinem, karácsony van. Pont ilyenkor akarsz hozzá menni? - kérdezte kedvesen. Hevesen bólogattam. Megcsóválta a fejét.
- Értsd meg, hogy nagyon szeretem. Más fél évet elpazaroltam. Most már itt az ideje, hogy megtegyem azt a bizonyos lépést. Ha nem jönnék haza...
- Tudom kisfiam. - mosolygott egy hatalmasat. Zavaromba odamentem hozzá és megöleltem. Mindig megértett és ezt tiszteltem benne.
- Szoríts értem! - engedtem el, majd az előszobába siettem, hogy felvegyem a cipőmet és a többi meleg cuccot.
- Ha szeret, visszafogad. - hallottam hangját egyre közelebbről. Felegyenesedtem, ott állt mellettem.
- Reménykedem, hogy annyira szeret még, mint én őt. - egy reményteli mosoly ült ki arcomra. Megsimogatta a buksimat és egy biztató öleléssel engedett el otthonról. Kérlek Istenem, csak jöjjön össze! Ma viszonylag jó idő volt kint. Nem siettem, inkább egyre csak lassítottam. Féltem. Nem, nem Elitól féltem, hanem a válaszától tartottam. Mit fog szólni, ha meglátogatom? Vajon visszafogad? És a legfőbb kérdés: Még mindig szeret? Nem tudom. Nagyon remélem, hogy még mindig szeret és megvárt. Bár tudtam, hogy ezt a hibát, amit elkövettem nehéz nem figyelembe venni, de az a múlt. A sötét múlt, ami megtörtént és már nem tudok rajta változtatni. A jövőmet vele képzeltem el. Csak is kizárólag vele. Nincsen más személy az életemben, csak is ő, akit tiszta szívemből szeretek. A bűneimet megbántam és szenvedtem is miattuk eleget és gondolom ő is szenvedett az én hülyeségem miatt. Most viszont meg kell neki mondanom, hogy mit érzek, mit gondolok és mit akarok.
Tudtam, hogy úgy tíz perc és ott vagyok. A szél addigra hihetetlenül elkezdett fújni, nagy vihar lett. Alig bírtam megtartani magamat. Szemeimet összehúztam, a sapkát jobban a fejemre nyomtam. Nem fog ki rajtam egy kicsi szélvihar... gondoltam én, ameddig nem fújta a havat az arcomba. Még gyorsabb tempót vettem föl, így a tíz perces utamat alig pár percre csökkentettem. Elértem ahhoz a bizonyos lépcsőházhoz. Szerencsémre nem kellett csöngetnem, az ajtó nyitva volt. Áldom azt az ember, amelyik így megtámasztotta. Fellélegezve mentem be a meleg lépcsőházba. Utamat egyből ahhoz a bizonyos lakáshoz vettem. Szívem már a torkomba dobogott, a pulzusom az eget verte. A bőröm nagyon égett, levert a víz. Annyira izgultam, hogy már remegtem. Ennyire még sosem vártam, hogy végre találkozzak vele, de most, két év után végre újra láthatom gyönyörű arcát. Az ajtóhoz érve, már remegtem mint a kocsonya. Csodálkoztam, hogy nem estem össze egyből ott a helyszínen. Kezemet emeltem a csengőhöz, de visszahúztam. Vagy negyed órán keresztül ezt csináltam. Nem mertem. Végül egy hatalmas sóhaj után összeszorítottam a szemeimet és megnyomtam a csengőt. A torkomba gombóc nőtt, a szemem benedvesedett. Tudtam, hogy most szembe kell vele állnom és meg kell neki mondanom, hogy szeretem. Vártam és vártam. Pár másodpercen belük nyílt az ajtó és egykori kedvesem unott arcával találtam szembe magamat... ameddig rám nem emelte tekintetét. Hatalmas szemeit rám meresztette, látszott rajta, hogy nem akart hinni a szemének, ugyan úgy, ahogy én sem. Piszok helyes arca semmit nem változott, ugyan olyan tökéletes volt, mint két évvel ezelőtt. Elmosolyodtam meglepett arckifejezését látva. Bekönnyezett ő is és én is.
- Ke...vin.. - lehelte a nevemet, miközben arcom minden egyes szegletét alaposan szemügyre vette. Teljesen zavarba hozott. Ahogy kimondta a nevemet, eszméletlenül elkezdtem sírni és a karjaiban kötöttem ki. Ha akkor, abban a pillanatban nem tart meg, tuti, hogy elájultam volna. Erősen szorítottam magamhoz, nem akartam elengedni. Ő is ölelt a lehető legszorosabban. Megremegtem ismét. Nem is tudom, hogy utoljára mikor éreztem ilyet, hogy valaki ilyen nagy hatással legyen rám.
- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! - mormogtam a nyakába szipogva. Végre! Ismét mondhatom ezt a csodaszép szót... neki. Egyik kezét fejemre simította és hajamat simogatta. Szemeimet lehunytam és tovább sírtam. A boldogság, amit akkor éreztem felbecsülhetetlen volt. Behúzott az ajtón, megfordultunk és becsukta a lábával. Szorosan kapaszkodtam a pulcsijába. Édes illata megcsapta orromat. Azt hittem, menten szétolvadok tőle. Imádtam az illatát, a haját, az arcát, a kedvességét, a törődését és magát a tudatot, hogy létezik.
- Kevin.. - ölelt még szorosabban magához, ami amúgy már lehetetlenség volt. Teljesen hozzásimultam. Nem akartam kibújni öleléséből. - Hiányoztál. - susogta fülembe, mire megremegtem és kirázott a hideg. Egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Ez hiányzott nekem. Az az érintés, amitől már teljesen a padlón vagyok. Az a fajta törődés, amiben semmilyen más ember nem részesült, csak is kizárólag én.
- Eli én annyira sajnálom! - engedtem el és komolyan a szemébe néztem, ami még mindig könnyben úszott. Megragadta arcomat és odahúzta magához. Elpirultam, zavarba jöttem.
- Még egy ilyet mersz csinálni, neked véged. - suttogta ajkaimba, miközben szemeimbe fúrta komoly tekintetét. Nyeltem egy nagyot és bólintottam egyet. Lehunytam a szemeimet és rá pár másodpercre Eli édes ajkait éreztem az enyémeken, majd nyelvével erőszakosan furakodott át a számba. Újra bekönnyeztem, de visszacsókoltam ugyan olyan szenvedéllyel. Csók tudása ugyan olyan tökéletes volt, mint régen. Ugyan olyan szenvedélyes és ugyan olyan vágyakozó. Mézédes ajkai teljesen elvarázsoltak. Úgy éreztem, végre ön magam vagyok mellette... bizony, nem egyedül, mellette. Kezeivel elengedte arcomat, míg én hajába túrtam. Karomat megragadva lökte magam mellé, hogy a kabátomat le tudja rólam hámozni. A csókot nem szakítottuk meg, élveztük egymás finom ajkát. A kabátot végül én cibáltam le magamról, a cipőből is sikerült kibújnom. A sapkámat ő dobta el, amint lehúzta a fejemről, hogy bele tudjon túrni a hajamba. Megremegtem teljesen. A szenvedélyes csók-, és nyelvcsatánkat én szakítottam meg, levegőhiány miatt.
- Ez olyan...
- Hihetetlen volt... - fejezte be helyettem. Helyeslően bólogattam, egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Annyira szeretlek Eli... - néztem komolyan a szemébe. Tekintetében a vágyat véltem felfedezni. Én is már nagyon vágytam rá. Akartam. Ismét, újra, mindig.
- Nagyon szeretlek Kevin! És tudd, hogy egész végig rád vártam, hogy visszajössz hozzám. - egy apró mosoly bújt meg szája sarkában, mire alsó ajkamba haraptam.
- Tudtam, hogy még mindig szeretsz. - öleltem szorosan magamhoz, visszaölelt.
- Szeretlek, imádlak... - suttogta fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba. Felsóhajtottam. A gyenge pontjaimat még mindig tudja. Eszméletlen ez az ember. Kezeit lecsúsztatta a fenekemre és belemarkolt. Belesóhajtottam a nyakába és nyomtam puha bőrére egy apró csókot, ami láthatóan nagyon tetszett neki. Teljesen odahúzott magához, én az egyik lábamat derekához emeltem, míg ő fenekemről combomra csúsztatta a kezét és felkapott a derekára. Szorosan kulcsoltam át körülötte a lábamat. Addig amíg becipelt a szobába, nyakát hintettem be sok sok csókkal, ezzel kisebb-nagyobb sóhajokat kicsalva belőle. Mikor az ágyhoz értünk, lerakott és finoman elfektetett. Rám mászott, majd úgy csókolt meg ismét. A nadrágomat leszedte rólam, ugyan úgy ahogy a pulcsit is és a fölsőt is. Csípőmre ült, miután elvált tőlem. Nem volt nehéz, nem nyomott össze. Alsó ajkamba kapva lestem, ahogy lehúzza magáról a fölsőjét és kigombolja a nadrágját. Ennek a kis mutatványának az eredményét, már ő is szemmel láthatta. Lemászott rólam, kibújt a nadrágjából és a bokszerjából is. Ami akkor a szemem elé tárult, nem akartam elhinni. Már olyan régen láttam. Tudtam mindig is, hogy Eli nem hisztizhet a méretei miatt, de így évek után ismét látni neki, hát mit te mondjak nagyon is meglepett. Alsó ajkamat már-már véresre harapdáltam, a szívem a torkomba dobogott, az arcom vörös volt a pír miatt. Visszamászott rám és újra ajkaimat vette célba. Imádtam minden egyes csókját, minden egyes érintését. Vad volt, ám még is gyengéd. Ez a kettő kombinációja a legjobb volt számomra. Az alsónadrágomtól is megszabadított. Kezével végigsimított az egész testemen, majd mikor férfiasságomhoz ért, ujjait köré kulcsolta és lassú csuklómozdulatokkal elégítette ki a vágyaimat. Egy nagyot nyögtem a csókunkba, mire elmosolyodott. Szemmel láthatóan nagyon is élvezte azt, amit csinált. Kezeimmel nyakát öleltem át, így szorosan magamnál tartottam. Nyögéseimtől az egész szoba zengett. Annyira profi volt és annyira ügyesen csinálta. Ahh, imádtam.
- Kívánlak. - suttogta ajkaimba, ahogy egy másodpere elvált tőlem.
- Eli ne kínozz, csak tégy magadévá! - néztem vágyakozva a szemeibe. Egy hatalmas vigyor kerekedett arcára. Felegyenesedett, lábaimat szét tárta és egyből lassan belém nyomta magát. Tényleg iszonyat lassan tette, csak azért, hogy nekem ne fájjon. Jó, persze azért egy minimális szinten fájt, hiszen hatalmas férfiassága teljesen szét feszített. Mikor már egész hossza bennem volt, úgy maradt egy kicsit, hogy szokjam. Két évig nélkülöznöm kellett, nem csoda, hogy annyira furcsa volt, mikor belém hatolt.
- Fájt? - kérdezte aggódva. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem. - Csak sikíts ha fáj és egyből abbahagyom. - mosolyodott el gyengéden, mire bólintottam. Finoman kezdett el bennem mozogni. Nagyon óvatos volt, figyelt mindenre. Rám dőlt, kezeivel fejem mellett tartotta magát. Eleinte furcsa érzés volt, hiszen már régen nem volt ilyenben élményem. Mikor már ellazultam, szemeimet lehunytam és élveztem mind azt, amit tett velem. A sóhajtozásaimat apróbb nyögések, később eszméletlen hangos sikítások váltották fel. Olyan szinten váltotta ki belőlem ezeket, hogy én magam sem tudtam elhinni.
- Eliii! - nyögtem nevét, ahogy belekapaszkodtam erősen a nyakába. Fejét vállamhoz tette és végig csókolta, egészen addig, amíg a nyakamhoz nem ért. Belém harapott finoman és elkezdte szívni a nyakamat. Ez volt az utolsó csepp a képzeletbeli poharamban. Eli nevét már nem is tudom.. nyögtem, sikítottam, kiáltottam.. a lényeg, hogy szerintem még a szomszédos házak is meghallották, azt a hihetetlen hangos felkiáltást. A kielégülés hurrikánként söpört végig testemen, még bele is remegtem. Nyögdécselve kapaszkodtam immár Eli hátába, míg ő is el nem élvezett. Forró nedve teljesen kitöltött, szemeimet lehunytam és megnyaltam alsó ajkamat. Hirtelen így elképzeltem, ahogy a számba élvez bele, úgy, mint mikor leges legelőször csináltuk. Ismét megremegtem alatta. Egész testével rám nehezedett. A levegőt kapkodta, szóhoz sem jutott, úgy ahogy én sem. Nem tudtam felfogni, hogy ez mind velem történik meg.
- Nálad jobbat nem is kívánhattam volna karácsonyra. - lemászott rólam egy hatalmas mosollyal az arcán, felült, a hátát a falnak támasztotta. Én is felültem, csak annyi különbséggel, hogy a takarót odahúztam a legbecsesebb testrészemhez. Nem mertem rá nézni, mert tudtam, hogy ha odapillantok, akkor csak is kizárólag a még mindig merev férfiasságára tudnék koncentrálni és arra, hogy mennyire akarom őt még mindig. Zavartan fordítottam el a fejemet oldalra. Nyeltem egy nagyot. Eli kérlek takard el, mert mindjárt rád mászok... Szerintem vette a lapot, mert a takaró egy kevés részével eltakarta magát. Fellélegezve néztem rá. Azt az elégedett vigyort soha sem fogom elfelejteni. Pirulva kaptam alsó ajkamba.
- Szeretnéd még? - kérdezte aljasul. Kezemet a szívemre tettem és szemeimet becsuktam. Szóval Eli Kim egy újabb észveszejtő "csesszük-szét-az-ágyat" projectbe invitál bele. Hát hogy a fenébe mondanék neki nemet?!
- Ide gyere Eli, különben én megyek. - nyitottam ki a szememet. Meglepett tekintetén egyből nevetnem kellett. - Na gyere. - kacéran néztem rá, ahogy megnyaltam az alsó ajkamat.
- Fúúúúú Kevin... - vigyorogva mászott rám és vadul megcsókolt. Hajába túrtam és alsó ajkába beleharaptam. Akartam őt, mindennél jobban. Ennyi nem volt elég. Két évig ezt nem érezhettem. Hát akkor most pótolni kell. Kiszedte a köztünk lévő takarót, majd magára terítette és szó szerint nekem esett...
Az idei karácsonyt nem pont így terveztem. Azt hittem, megint majd a családdal leszek szent este, ahogy épp az ünnepi vacsorát esszük, megajándékozzuk egymást és elmondjuk a másiknak, hogy mennyire sokat jelent számunkra. Őszintén be kell valljam, életem legjobb döntése volt, hogy az nap elhatároztam, hogy ellátogatok Elihoz. Ha akkor nem tettem volna meg, akkor még a mai napig is anyát és a nővéremet boldogítottam volna otthon, aminek - valljuk be - nem igazán örültek volna. Elinak én voltam a karácsonyi ajándék, nekem pedig ő. Életem legeslegszebb és legfelejthetetlenebb karácsonya azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szerettem. Kellett nekem ennél több? A válasz egyértelmű: nem. Köszönöm Eli, hogy vagy nekem és hogy szerethetlek életem végéig. Ígérem, hogy ilyen baromságot sosem fogok elkövetni. Ha még is, kérlek dobj ki az ablakon. Szeretlek.
