You don't care if I'm a monster? [Baekhyun]

Sapkámat a fejemre húzom, s úgy sétálok végig a külvároson. Csendes, békés, nyugodt, pont olyan, mint régen. Egy kocsi sem száguld az utakon, egy ember sem járja a várost. Egyedül csak én vagyok fent hajnalok-hajnalán.

Az utcában lévő utolsó családi háztól nem messze, alig öt méterre egy padot pillantok meg. Elsétálok odáig, majd leülök rá. Pilláim már ólomsúlyúnak tűnnek, bár nem csoda; két napja nem alszok semmit. Mielőtt még végképp elaludnék, tekintetemet az égre emelem. A Hold teljes egésze, és néhány – az égitest mellett eltörpülő – csillag ragyog rajta. Csodaszép látványt nyújt. Már kiskorom óta vonz a Hold. Akárhányszor teljes kör alakot vett föl, én úgy éreztem, újjászületek. Egy új ember leszek, új személyiséggel, új külsővel és új élettel. Pedig ez korántsem így van. Egyszerűen csak a bűvkörébe esek minden adandó alkalommal. Bánom, nem bánom, magam sem tudom igazán. Csak abban vagyok biztos, hogy menekülni előle nem tudok. Megtalál, elcsábít, nekem pedig nincs esélyem ellene.

Hátamat nekidöntöm a pad támlájának, majd kényelmesen elhelyezkedem rajta. Mielőtt átlépnék az álmok mezejére, gyomrom irdatlan hangos korgása emlékeztet arra, hogy enni is kéne már valamit. Kibírom holnapig. Sóhajtok. Biztos, hogy kibírom holnapig? A válasz persze egyből egy határozott nem. Eszméletlen éhes vagyok, több napja nem is ettem már semmit. Nincs mit, nincs miből. Ahhoz az egyetlen módszerhez viszont eddig nem akartam folyamodni, de az éhség nagyobb úr bárminél, így rászánva magam felállok az eddig kényelmes pozíciómból, s elindulva az erdős rész felé, elveszek a rengetegben. 

Másnap azon a padon ébredek, ahol az éjjel pont aludni akartam. Nyújtózkodok egy hatalmasat, majd kinyitom a szemeimet. Ekkor tűnik csak fel; ismét sötétségbe burkolózik az ég. Átaludtam volna egy teljes napot? Hm, meglehet. Sóhajtok egyet, de nem mozdulok. A hajnali kis akcióm bőven meghozta a gyümölcsét; úgy érzem magam, mint aki mindjárt szétpukkad. Nem is értem, miért féltem ettől ennyire. 

Felmérem a terepet látókörömön belül, de nem akarok elmenni. Jól érzem magam a padon ücsörögve, így hát úgy  határozok, maradok. Ujjaimat összefűzöm, s ölembe helyezem kezeimet. Tekintetem újból az égre siklik, a Holdat kezdem el megint nézni.

– Gyönyörű – suttogom, s egy pillanatra sem veszem le róla a szemeimet. 

Hirtelenjében orromat egy finom illat csapja meg, ezzel kizökkenek a bódult állapotból. A napokban rengeteg női parfümöt éreztem; akadt olyan, ami számomra édes volt, akár a méz, s voltak olyanok is, melyeknek az illataromáját nem bírta az orrom. 

A pad a járdától jó két méterre van, így az első, aki észreveszi a másikat, az én vagyok. Egy korombeli lány, rövidnadrágban és egy topban. Lábán a cipő ütött-kopott, mintha több tízezer kilométert gyalogolt volna benne.

Nem szólok semmit, csak nézem. Próbálom nem feltűnően, de meg kell hagyni; igen csinos ember. A ház sarkától fél méterre állva az égre szegezi tekintetét. Mormol valamit, de nem hallom. Meglep, hogy van még olyan ember, akit foglalkoztat a gyönyörű égitest. Általában tesznek a Holdra egy pillantást, és ennyi. Egy egyszerű, jelentéktelen pillantást.

Gondolataimban el merengve pásztázom az eget, s fel sem tűnik, hogy a lány odasétál hozzám. Némán leül mellém a padra, jó tíz-húsz centis távolságot hagyva kettőnk között. Fél szemmel rá sandítok, ekkor tűnik csak föl; még mindig az égboltot nézi. Szemei szürkén csillognak, haja hullámos, félhosszú és barna. Zavarodottan emelem vissza a Holdra a tekintetemet. Nem érzem rajta, hogy félne. Pedig az emberek általában kerülnek és megborzonganak, ha csak egy pillantást is vetek rájuk. Érdekes.

– Ha ránézek a Holdra, megnyugszom. Úgy érzem, rátaláltam a békére – töri meg a csendet. Meglepődök, és arcom egészét felé fordítom. Ez az egy mondata olyan nagy döbbenetet okoz, hogy szóhoz sem jutok. Nem válaszolok, és ő sem beszél már többet. Egymás mellett ülve fürkésszük az eget, de egyikünk sem ront bele az idilli pillanatba.

Furcsának könyvelem el magamban a lányt. Nem fél, nem menekül és még szól is hozzám úgy, hogy szavaiban egy cseppnyi gúny és megvetés sincs. Kevés az olyan ember, aki így mond nekem bármit is. 

Órák telnek el, mikor megmoccan mellettem. Felé fordítom a fejemet, és végig nézem, ahogy feláll mellőlem, megigazítja a nadrágját a fölsőjét, majd dús hajába túr.

– Holnap is itt leszel? – szegezi nekem a kérdését. Megszeppenve bólintok, miközben szemöldökeim az égbe repülnek. Elmosolyodik, int egyet, s eltűnik a látókörömből. Levegőt is elfelejtek venni, annyira lesokkol a kérdése. Szóval akkor holnap is jön? Jól meggondolta ezt?

Következő nap Nap nyugtakor már a padon ülök, s nézem, ahogy a forró égitest sárgára festi az eget. Szépnek szép, de a Hold elbűvölő ragyogását nem tudja túlszárnyalni. Sóhajtok egyet, majd lekapom fejemről a sapkát, és füleimet megdörzsölöm kicsit. Állandóan sapka alá rejtem őket, de muszáj. Így nem fedem fel az igazi kilétemet. Szemeimet behunyom, és csak hallgatom, ahogy a madarak csicseregnek, ahogy a szél gyenge fuvallata megrezgeti a faleveleket.

Orromat hirtelen megcsapja a már tegnap megismert illat. Pilláimat felnyitom, s keresni kezdem az emberi alakot. Ekkor veszem észre, hogy a fejfedőmet még mindig a kezembe szorongatom, így amilyen gyorsan csak tudom, a fejemre húzom. Másodpercek múlva megpillantom a ház sarkánál. Mosolyog, s kezében egy szatyrot szorongatva jön ide hozzám. Leül mellém, a zacskót közénk teszi. Próbálom nem mutatni, hogy érdekel, mi van benne, így hát fejemet teljesen az ég felé emelem.

– Hoztam neked valamit – dönti romba a tervemet, s szemeim egyből a zörgő nejlonra siklanak. Kiemel belőle egy jól becsomagolt kis valamit, majd felém nyújtja. Kérdőn nézek rá.

– Nekem?

– Igen, neked – teszi az ölembe, mikor látja, hogy nem fogom tőle elvenni. – Ne aggódj, nem mérgező. 

– Mi ez? – kérdezem, miközben kezeim közé fogva megforgatom az alufóliába csomagolt izét.

– Bontsd ki és megtudod – mondja higgadtan, s a szatyorból kiemel még egy ugyanolyan valamit. Megmakacsolva magam szétszedem a csomagolást, s ahogy megérzem a finom vanília és csokoládé illatot, összefut a nyál a számban. Péksüti. De régen ettem már ilyet. Csillogó szemekkel nézek az ételre, majd rá. Mosolyogva harap bele a saját kajájába. Nem sokat, követem a példáját. Több másodpercen keresztül ízlelgetem az első falatot, mialatt hümmögök és elismerően nézek az idegen lányra, aki csak kedvesen mosolyogva falatozik mellettem. Pár perc alatt elpusztítom a finom és laktató ételt, teli hassal dőlök hátra a padon.

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodok csukott szemekkel. Hallom, ahogy a megmaradt alufólia darabokat összegyűri és a zacskóba teszi.

– Szeretek segíteni másoknak – válaszol végül. 

– Régen én is szerettem volna. De aztán felhagytam vele – válok hirtelen beszédessé, ami még engem is meglep egy pillanatra.

– Miért? – kíváncsiskodik. Felsóhajtok, majd összeszedem a gondolataimat a fejemben.

–  Mert senkinek nem volt rám szüksége. Senkinek nem kellettem, mindenki került, így hát már nem láttam értelmét a segítségnyújtásnak. Meg amúgy sem fogadta el senki sem.

– Nem tűnsz rossz embernek.

Kínos mosoly szökik arcomra, de próbálom leplezni.

– Nem is vagyok az. Egyszerűen csak más vagyok, mint a többiek. És ahogy anyukám mondta régen, aki más, azt nem fogadja be a társadalom.

– Anyukád nagyon jól mondta. Viszont aki más, az különleges – mondja barátságosan. – Ezt jól vésd az eszedbe.

Válaszra nyitnám a számat, de ő feláll.

– Holnap is itt leszel? – teszi fel azt a kérdést, ami tegnap is elhagyta a száját.

– Igen – bólogatok, mire felkuncog. Markába veszi a szatyor füleit, majd int egyet és egyedül hagy. Az este hátralévő részében az ő szavai csengenek a füleben; aki más, az különleges.

 Ez a harmadik nap, hogy ismét eljön hozzám. Már messziről megérzem az illatát, arcomra pedig automatikusan egy mosoly szökik.

 – Ma nem hoztam semmi kaját, remélem nem bánod – áll meg előttem zavartan, karját kezdi dörzsölgetni.

– Nem is kértem, hogy hozz.

– Viszont hoztam mást. – Nadrágjának a hátsózsebéből előhúz egy karkötőt. Tenyerébe helyezi, és felém nyújtja. Tökéletesen ki tudom venni, hogy bőrből van, egy-két festett fagolyóval átfűzve a vékonyabb szálakon.

– Ezt nekem? – hüledezek. Hevesen bólogat. Arcom felderül, majd kiveszem markából az ékszert. – Te csináltad? – kérdezem. Ismét egy bólintás a válasza. – Nagyon szép.

– Igyekeztem, de alig találtam hozzá valamit – elszontyolodva foglal helyet mellettem. Rápillantok. Ekkor fedezem csak fel; ugyan az a ruha és ugyan az a cipő van rajta, mint mikor először találkoztunk. Ebből csak következtetni tudok, hogy ő is olyan, mint én; nincs otthona.

– Nem is kellett már hozzá semmit. Ez így szép – forgatom meg ujjaim között. – Felteszed nekem?

– Persze. – Zavartan mosolyog, mialatt összecsomózza a karkötő két végén lógó hosszú bőr csíkot.

– Köszi.

Ismét csend telepedik körénk. Az eget kémleljük mindketten, miközben arcunkon ott tündököl a mosoly. Nem tudom pontosan, mikor voltam utoljára boldog. Mindenesetre most annak érzem magam. Boldog vagyok.

A lány helyezkedik mellettem, majd feláll. Már várom, hogy megkérdezze a szokásos kérdését, de ehelyett mutat, hogy én is álljak fel. Nem kell rám sokat várnia, talpra ereszkedek, s felegyenesedek. Alig vagyok öt centivel magasabb nála.

Elindul az erdős rész felé, ami gyalog olyan tíz percre van a padtól. Nem szólok semmit, követem. Eleinte mögötte sétálgatok, később beérve őt, mellette megyek. Egy nagy fa elé érünk, ami körül rengeteg vérvörös virág pihen. Amikor bejöttem vadászni, nem is néztem nagyon, hogy mennyi csodás dolgot rejt ez a hatalmas erdő.

– Szép, ugye? – guggol le eléjük, majd mutató ujjával végigsimít az egyik szirmán. Mellé kuporodok, és bólogatok.

– Nem is láttam őket eddig.

– Ritkán nyílnak. Általában Telihold után egy hétig virágzik, utána pedig eltűnnek, mintha elnyelte volna őket a föld.

Nemes egyszerűséggel – és ahogy látom, sok szakértelemmel – beszél a bíbor színben pompázó virágokról. Tényleg gyönyörűek.

Felegyenesedik, végül én is felegyenesedek.

– Senkinek nem mutattam még meg őket – mosolyog. – Féltem, hogy valaki kárt akar bennük tenni.

– Akkor most kiváltságosnak érzem magam – vigyorogtam.

– Érezd is – nevet, majd az idefelé vezető úton visszaindul a padhoz. Ismét követem őt, de most már inkább mellette igyekszem. A padhoz érve helyet foglalok rajta, majd rá nézek.

– Nem ülsz le?

– Holnap is itt leszel? – válaszol kérdéssel a feltett kérdésemre. Elvigyorgom magam, s bólintok. Még mielőtt elmenne, lehajol hozzám, és szorosan megölel. Kedves gesztusát viszonozom, végül elengedem. Egészen addig figyelem, míg el nem tűnik a ház sarkánál. Vajon hova mehet, ha nincs is otthona?

Napok telnek el, és az idegen lány minden áldott este, Nap nyugtakor meglátogat. A hangulat oldott, mindig van miről beszélni. Eszméletlen társaságra és barátra tettem szert benne. Ám úgy érzem, ez több, mint egy szimpla barátság. Egy-két érzelmesebb ölelés, véletlen kézfogások, lopott pillantások. Úgy érzem, kedvelem.

Már a ház sarkánál állok, hátam mögött pedig egy csokor virágot szorongatok. Neki szedtem alig tíz perce. Nem, nem a szép piros virágból, hanem jóval odébb, valami kis tisztás végében találtam egy hófehér szirmú, tömött szárút. Ha lány lennék, nekem tuti tetszene.

A távolból kiszúrom a közeledő alakját, hevesen elkezdek neki integetni a szabad kezemmel. Édes nevetése a fülemben cseng, mialatt készségesen visszainteget. Mikor elém ér mosolyogva az orra alá nyomom a neki szánt csokrot.

– Ezt neked szedtem.

– De aranyos vagy, igazán nem kellett volna. – Megszeppenve elmosolyodik, de végül elveszi tőlem. Arcát ellepi a pír, ami engem megmosolyogtat. Zavarba jött.

Elsétálunk a padunkig, majd helyet foglalunk egymással szemben ülve.

– Tudod, nekem te vagy az egyetlen barátom – mondja félszegen. – Örülök, hogy megoszthatok veled mindent. Tudom, hogy benned bízhatok és te soha nem árulsz el. Ezt száz százalékosan érzem.

Mosolygok mondandója közben, s eszembe jut; csak azért kedvel, mert nem tudja, hogy én valójában mi vagyok. Már nem is szeretne, ha tudná. Nagy levegőt veszek, s lassan kifújva azt a szemeibe nézek. Hatalmas, igéző íriszei boldogságról árulkodnak, ami egy picit megnehezíti a dolgomat.

– Nekem van még valami, amit nem mondtam el neked. Félek, hogy ha megtudod, akkor már nem fogsz rám így tekinteni. – Fejemet lehorgasztva kapirgálom a falapot. Egyik kezét vállamra teszi, ezzel némiképp ösztönöz, hogy ne féljek.

– Ne mondj butaságokat. Bármi is az, nem fogok más szemmel nézni rád. Megígérem – nyomatékosítja a mondandóját. Felsóhajtok, fejemet pedig felemelem. Szemei biztatóan csillognak, ajkai mosolyra húzódnak. Hát akkor lesz ami lesz.

Körbenézek, hogy megbizonyosodjak, hogy senki nincs itt rajtunk kívül. Egy ügyetlen mosoly kúszik arcomra, miközben egyik kezemet a sapkámra csúsztatom. Mély levegőt veszek, s lehúzom a fejemről. Szemeimet összeszorítom, így várom a választ, a reakciót. Néma csönd. Megkövült volna?

Felnyitom az egyik pillámat, s két hatalmas, elkerekedett szemmel nézek farkasszemet. Vegyes érzelmeket tükröz az arca, amit nem tudok hova tenni. Egy picit eltávolodok tőle, de ő visszahúz. Kezeit lassan a fejemen ékeskedő füleimhez érinti, majd ujjai közé véve a vékony porcot, morzsolgatni kezdi. Arcáról süt a döbbenet, míg én azon vagyok, hogy ne nevessem el magamat.

– Ezek – nyel egy nagyot. – igaziak?

– Igen. 

Elmosolyodik, majd egyik kezével arcélemen simít végig. Tekintete találkozik az enyémmel, kedvesség tükröződik csodaszép szemeiből.

– Mondtam, hogy aki más, az különleges – simogatja arcomat.

– Azt hittem, hogy elmenekülsz majd, hogy úristen egy mutánst. – Kacagok a saját butaságomon, s fellélegezve nyugtázom magamban; Nem volt miért aggódnom.

Közelebb csúszik hozzám, amitől kicsit zavarba jövök.

– Meg kell hogy mondjam, így még jobban tetszel – kuncog halkan, mielőtt alsó ajkát beharapná. Szemeim értetlenséget tükröznek, de nem is várja meg a reakciómat; arcomon végigsimítva közel hajol hozzám, s egy utolsó mosolyt rám villantva ajkát az enyémhez érinti. Másodpercek szükségesek, mire felfogom, hogy mit tesz. Egy széles vigyor kúszik az arcomra, majd karján végigsimítva, nyakát megcirógatva hátul a hajába túrok, mire ajkai szabad utat engednek nekem. Nem ellenkezik, hagyja, hogy nyelvemet átcsúsztassam a szájába, megízleljem finom száját, izmát. Hosszú csókunk után elválunk egymástól, s szinte egyszerre nevetjük el magunkat.

– Lesmároltam egy kutyát – viccelődik, s vállamba boxol.

– Egy farkast, hogy pontosan fogalmazzunk – javítom ki, de én sem tudom elfojtani a jókedvemet.

Ettől a naptól fogva nem kérdezte meg, hogy "Holnap is itt leszel?", hanem egyszerűen csak velem maradt. Együtt a nagyvilágban, együtt az ismeretlenben.