You don't care if I'm a monster? [Baekhyun]

Sapkámat a fejemre húzom, s úgy sétálok végig a külvároson. Csendes, békés, nyugodt, pont olyan, mint régen. Egy kocsi sem száguld az utakon, egy ember sem járja a várost. Egyedül csak én vagyok fent hajnalok-hajnalán.

Az utcában lévő utolsó családi háztól nem messze, alig öt méterre egy padot pillantok meg. Elsétálok odáig, majd leülök rá. Pilláim már ólomsúlyúnak tűnnek, bár nem csoda; két napja nem alszok semmit. Mielőtt még végképp elaludnék, tekintetemet az égre emelem. A Hold teljes egésze, és néhány – az égitest mellett eltörpülő – csillag ragyog rajta. Csodaszép látványt nyújt. Már kiskorom óta vonz a Hold. Akárhányszor teljes kör alakot vett föl, én úgy éreztem, újjászületek. Egy új ember leszek, új személyiséggel, új külsővel és új élettel. Pedig ez korántsem így van. Egyszerűen csak a bűvkörébe esek minden adandó alkalommal. Bánom, nem bánom, magam sem tudom igazán. Csak abban vagyok biztos, hogy menekülni előle nem tudok. Megtalál, elcsábít, nekem pedig nincs esélyem ellene.

Hátamat nekidöntöm a pad támlájának, majd kényelmesen elhelyezkedem rajta. Mielőtt átlépnék az álmok mezejére, gyomrom irdatlan hangos korgása emlékeztet arra, hogy enni is kéne már valamit. Kibírom holnapig. Sóhajtok. Biztos, hogy kibírom holnapig? A válasz persze egyből egy határozott nem. Eszméletlen éhes vagyok, több napja nem is ettem már semmit. Nincs mit, nincs miből. Ahhoz az egyetlen módszerhez viszont eddig nem akartam folyamodni, de az éhség nagyobb úr bárminél, így rászánva magam felállok az eddig kényelmes pozíciómból, s elindulva az erdős rész felé, elveszek a rengetegben. 

Másnap azon a padon ébredek, ahol az éjjel pont aludni akartam. Nyújtózkodok egy hatalmasat, majd kinyitom a szemeimet. Ekkor tűnik csak fel; ismét sötétségbe burkolózik az ég. Átaludtam volna egy teljes napot? Hm, meglehet. Sóhajtok egyet, de nem mozdulok. A hajnali kis akcióm bőven meghozta a gyümölcsét; úgy érzem magam, mint aki mindjárt szétpukkad. Nem is értem, miért féltem ettől ennyire. 

Felmérem a terepet látókörömön belül, de nem akarok elmenni. Jól érzem magam a padon ücsörögve, így hát úgy  határozok, maradok. Ujjaimat összefűzöm, s ölembe helyezem kezeimet. Tekintetem újból az égre siklik, a Holdat kezdem el megint nézni.

– Gyönyörű – suttogom, s egy pillanatra sem veszem le róla a szemeimet. 

Hirtelenjében orromat egy finom illat csapja meg, ezzel kizökkenek a bódult állapotból. A napokban rengeteg női parfümöt éreztem; akadt olyan, ami számomra édes volt, akár a méz, s voltak olyanok is, melyeknek az illataromáját nem bírta az orrom. 

A pad a járdától jó két méterre van, így az első, aki észreveszi a másikat, az én vagyok. Egy korombeli lány, rövidnadrágban és egy topban. Lábán a cipő ütött-kopott, mintha több tízezer kilométert gyalogolt volna benne.

Nem szólok semmit, csak nézem. Próbálom nem feltűnően, de meg kell hagyni; igen csinos ember. A ház sarkától fél méterre állva az égre szegezi tekintetét. Mormol valamit, de nem hallom. Meglep, hogy van még olyan ember, akit foglalkoztat a gyönyörű égitest. Általában tesznek a Holdra egy pillantást, és ennyi. Egy egyszerű, jelentéktelen pillantást.

Gondolataimban el merengve pásztázom az eget, s fel sem tűnik, hogy a lány odasétál hozzám. Némán leül mellém a padra, jó tíz-húsz centis távolságot hagyva kettőnk között. Fél szemmel rá sandítok, ekkor tűnik csak föl; még mindig az égboltot nézi. Szemei szürkén csillognak, haja hullámos, félhosszú és barna. Zavarodottan emelem vissza a Holdra a tekintetemet. Nem érzem rajta, hogy félne. Pedig az emberek általában kerülnek és megborzonganak, ha csak egy pillantást is vetek rájuk. Érdekes.

– Ha ránézek a Holdra, megnyugszom. Úgy érzem, rátaláltam a békére – töri meg a csendet. Meglepődök, és arcom egészét felé fordítom. Ez az egy mondata olyan nagy döbbenetet okoz, hogy szóhoz sem jutok. Nem válaszolok, és ő sem beszél már többet. Egymás mellett ülve fürkésszük az eget, de egyikünk sem ront bele az idilli pillanatba.

Furcsának könyvelem el magamban a lányt. Nem fél, nem menekül és még szól is hozzám úgy, hogy szavaiban egy cseppnyi gúny és megvetés sincs. Kevés az olyan ember, aki így mond nekem bármit is. 

Órák telnek el, mikor megmoccan mellettem. Felé fordítom a fejemet, és végig nézem, ahogy feláll mellőlem, megigazítja a nadrágját a fölsőjét, majd dús hajába túr.

– Holnap is itt leszel? – szegezi nekem a kérdését. Megszeppenve bólintok, miközben szemöldökeim az égbe repülnek. Elmosolyodik, int egyet, s eltűnik a látókörömből. Levegőt is elfelejtek venni, annyira lesokkol a kérdése. Szóval akkor holnap is jön? Jól meggondolta ezt?

Következő nap Nap nyugtakor már a padon ülök, s nézem, ahogy a forró égitest sárgára festi az eget. Szépnek szép, de a Hold elbűvölő ragyogását nem tudja túlszárnyalni. Sóhajtok egyet, majd lekapom fejemről a sapkát, és füleimet megdörzsölöm kicsit. Állandóan sapka alá rejtem őket, de muszáj. Így nem fedem fel az igazi kilétemet. Szemeimet behunyom, és csak hallgatom, ahogy a madarak csicseregnek, ahogy a szél gyenge fuvallata megrezgeti a faleveleket.

Orromat hirtelen megcsapja a már tegnap megismert illat. Pilláimat felnyitom, s keresni kezdem az emberi alakot. Ekkor veszem észre, hogy a fejfedőmet még mindig a kezembe szorongatom, így amilyen gyorsan csak tudom, a fejemre húzom. Másodpercek múlva megpillantom a ház sarkánál. Mosolyog, s kezében egy szatyrot szorongatva jön ide hozzám. Leül mellém, a zacskót közénk teszi. Próbálom nem mutatni, hogy érdekel, mi van benne, így hát fejemet teljesen az ég felé emelem.

– Hoztam neked valamit – dönti romba a tervemet, s szemeim egyből a zörgő nejlonra siklanak. Kiemel belőle egy jól becsomagolt kis valamit, majd felém nyújtja. Kérdőn nézek rá.

– Nekem?

– Igen, neked – teszi az ölembe, mikor látja, hogy nem fogom tőle elvenni. – Ne aggódj, nem mérgező. 

– Mi ez? – kérdezem, miközben kezeim közé fogva megforgatom az alufóliába csomagolt izét.

– Bontsd ki és megtudod – mondja higgadtan, s a szatyorból kiemel még egy ugyanolyan valamit. Megmakacsolva magam szétszedem a csomagolást, s ahogy megérzem a finom vanília és csokoládé illatot, összefut a nyál a számban. Péksüti. De régen ettem már ilyet. Csillogó szemekkel nézek az ételre, majd rá. Mosolyogva harap bele a saját kajájába. Nem sokat, követem a példáját. Több másodpercen keresztül ízlelgetem az első falatot, mialatt hümmögök és elismerően nézek az idegen lányra, aki csak kedvesen mosolyogva falatozik mellettem. Pár perc alatt elpusztítom a finom és laktató ételt, teli hassal dőlök hátra a padon.

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodok csukott szemekkel. Hallom, ahogy a megmaradt alufólia darabokat összegyűri és a zacskóba teszi.

– Szeretek segíteni másoknak – válaszol végül. 

– Régen én is szerettem volna. De aztán felhagytam vele – válok hirtelen beszédessé, ami még engem is meglep egy pillanatra.

– Miért? – kíváncsiskodik. Felsóhajtok, majd összeszedem a gondolataimat a fejemben.

–  Mert senkinek nem volt rám szüksége. Senkinek nem kellettem, mindenki került, így hát már nem láttam értelmét a segítségnyújtásnak. Meg amúgy sem fogadta el senki sem.

– Nem tűnsz rossz embernek.

Kínos mosoly szökik arcomra, de próbálom leplezni.

– Nem is vagyok az. Egyszerűen csak más vagyok, mint a többiek. És ahogy anyukám mondta régen, aki más, azt nem fogadja be a társadalom.

– Anyukád nagyon jól mondta. Viszont aki más, az különleges – mondja barátságosan. – Ezt jól vésd az eszedbe.

Válaszra nyitnám a számat, de ő feláll.

– Holnap is itt leszel? – teszi fel azt a kérdést, ami tegnap is elhagyta a száját.

– Igen – bólogatok, mire felkuncog. Markába veszi a szatyor füleit, majd int egyet és egyedül hagy. Az este hátralévő részében az ő szavai csengenek a füleben; aki más, az különleges.

 Ez a harmadik nap, hogy ismét eljön hozzám. Már messziről megérzem az illatát, arcomra pedig automatikusan egy mosoly szökik.

 – Ma nem hoztam semmi kaját, remélem nem bánod – áll meg előttem zavartan, karját kezdi dörzsölgetni.

– Nem is kértem, hogy hozz.

– Viszont hoztam mást. – Nadrágjának a hátsózsebéből előhúz egy karkötőt. Tenyerébe helyezi, és felém nyújtja. Tökéletesen ki tudom venni, hogy bőrből van, egy-két festett fagolyóval átfűzve a vékonyabb szálakon.

– Ezt nekem? – hüledezek. Hevesen bólogat. Arcom felderül, majd kiveszem markából az ékszert. – Te csináltad? – kérdezem. Ismét egy bólintás a válasza. – Nagyon szép.

– Igyekeztem, de alig találtam hozzá valamit – elszontyolodva foglal helyet mellettem. Rápillantok. Ekkor fedezem csak fel; ugyan az a ruha és ugyan az a cipő van rajta, mint mikor először találkoztunk. Ebből csak következtetni tudok, hogy ő is olyan, mint én; nincs otthona.

– Nem is kellett már hozzá semmit. Ez így szép – forgatom meg ujjaim között. – Felteszed nekem?

– Persze. – Zavartan mosolyog, mialatt összecsomózza a karkötő két végén lógó hosszú bőr csíkot.

– Köszi.

Ismét csend telepedik körénk. Az eget kémleljük mindketten, miközben arcunkon ott tündököl a mosoly. Nem tudom pontosan, mikor voltam utoljára boldog. Mindenesetre most annak érzem magam. Boldog vagyok.

A lány helyezkedik mellettem, majd feláll. Már várom, hogy megkérdezze a szokásos kérdését, de ehelyett mutat, hogy én is álljak fel. Nem kell rám sokat várnia, talpra ereszkedek, s felegyenesedek. Alig vagyok öt centivel magasabb nála.

Elindul az erdős rész felé, ami gyalog olyan tíz percre van a padtól. Nem szólok semmit, követem. Eleinte mögötte sétálgatok, később beérve őt, mellette megyek. Egy nagy fa elé érünk, ami körül rengeteg vérvörös virág pihen. Amikor bejöttem vadászni, nem is néztem nagyon, hogy mennyi csodás dolgot rejt ez a hatalmas erdő.

– Szép, ugye? – guggol le eléjük, majd mutató ujjával végigsimít az egyik szirmán. Mellé kuporodok, és bólogatok.

– Nem is láttam őket eddig.

– Ritkán nyílnak. Általában Telihold után egy hétig virágzik, utána pedig eltűnnek, mintha elnyelte volna őket a föld.

Nemes egyszerűséggel – és ahogy látom, sok szakértelemmel – beszél a bíbor színben pompázó virágokról. Tényleg gyönyörűek.

Felegyenesedik, végül én is felegyenesedek.

– Senkinek nem mutattam még meg őket – mosolyog. – Féltem, hogy valaki kárt akar bennük tenni.

– Akkor most kiváltságosnak érzem magam – vigyorogtam.

– Érezd is – nevet, majd az idefelé vezető úton visszaindul a padhoz. Ismét követem őt, de most már inkább mellette igyekszem. A padhoz érve helyet foglalok rajta, majd rá nézek.

– Nem ülsz le?

– Holnap is itt leszel? – válaszol kérdéssel a feltett kérdésemre. Elvigyorgom magam, s bólintok. Még mielőtt elmenne, lehajol hozzám, és szorosan megölel. Kedves gesztusát viszonozom, végül elengedem. Egészen addig figyelem, míg el nem tűnik a ház sarkánál. Vajon hova mehet, ha nincs is otthona?

Napok telnek el, és az idegen lány minden áldott este, Nap nyugtakor meglátogat. A hangulat oldott, mindig van miről beszélni. Eszméletlen társaságra és barátra tettem szert benne. Ám úgy érzem, ez több, mint egy szimpla barátság. Egy-két érzelmesebb ölelés, véletlen kézfogások, lopott pillantások. Úgy érzem, kedvelem.

Már a ház sarkánál állok, hátam mögött pedig egy csokor virágot szorongatok. Neki szedtem alig tíz perce. Nem, nem a szép piros virágból, hanem jóval odébb, valami kis tisztás végében találtam egy hófehér szirmú, tömött szárút. Ha lány lennék, nekem tuti tetszene.

A távolból kiszúrom a közeledő alakját, hevesen elkezdek neki integetni a szabad kezemmel. Édes nevetése a fülemben cseng, mialatt készségesen visszainteget. Mikor elém ér mosolyogva az orra alá nyomom a neki szánt csokrot.

– Ezt neked szedtem.

– De aranyos vagy, igazán nem kellett volna. – Megszeppenve elmosolyodik, de végül elveszi tőlem. Arcát ellepi a pír, ami engem megmosolyogtat. Zavarba jött.

Elsétálunk a padunkig, majd helyet foglalunk egymással szemben ülve.

– Tudod, nekem te vagy az egyetlen barátom – mondja félszegen. – Örülök, hogy megoszthatok veled mindent. Tudom, hogy benned bízhatok és te soha nem árulsz el. Ezt száz százalékosan érzem.

Mosolygok mondandója közben, s eszembe jut; csak azért kedvel, mert nem tudja, hogy én valójában mi vagyok. Már nem is szeretne, ha tudná. Nagy levegőt veszek, s lassan kifújva azt a szemeibe nézek. Hatalmas, igéző íriszei boldogságról árulkodnak, ami egy picit megnehezíti a dolgomat.

– Nekem van még valami, amit nem mondtam el neked. Félek, hogy ha megtudod, akkor már nem fogsz rám így tekinteni. – Fejemet lehorgasztva kapirgálom a falapot. Egyik kezét vállamra teszi, ezzel némiképp ösztönöz, hogy ne féljek.

– Ne mondj butaságokat. Bármi is az, nem fogok más szemmel nézni rád. Megígérem – nyomatékosítja a mondandóját. Felsóhajtok, fejemet pedig felemelem. Szemei biztatóan csillognak, ajkai mosolyra húzódnak. Hát akkor lesz ami lesz.

Körbenézek, hogy megbizonyosodjak, hogy senki nincs itt rajtunk kívül. Egy ügyetlen mosoly kúszik arcomra, miközben egyik kezemet a sapkámra csúsztatom. Mély levegőt veszek, s lehúzom a fejemről. Szemeimet összeszorítom, így várom a választ, a reakciót. Néma csönd. Megkövült volna?

Felnyitom az egyik pillámat, s két hatalmas, elkerekedett szemmel nézek farkasszemet. Vegyes érzelmeket tükröz az arca, amit nem tudok hova tenni. Egy picit eltávolodok tőle, de ő visszahúz. Kezeit lassan a fejemen ékeskedő füleimhez érinti, majd ujjai közé véve a vékony porcot, morzsolgatni kezdi. Arcáról süt a döbbenet, míg én azon vagyok, hogy ne nevessem el magamat.

– Ezek – nyel egy nagyot. – igaziak?

– Igen. 

Elmosolyodik, majd egyik kezével arcélemen simít végig. Tekintete találkozik az enyémmel, kedvesség tükröződik csodaszép szemeiből.

– Mondtam, hogy aki más, az különleges – simogatja arcomat.

– Azt hittem, hogy elmenekülsz majd, hogy úristen egy mutánst. – Kacagok a saját butaságomon, s fellélegezve nyugtázom magamban; Nem volt miért aggódnom.

Közelebb csúszik hozzám, amitől kicsit zavarba jövök.

– Meg kell hogy mondjam, így még jobban tetszel – kuncog halkan, mielőtt alsó ajkát beharapná. Szemeim értetlenséget tükröznek, de nem is várja meg a reakciómat; arcomon végigsimítva közel hajol hozzám, s egy utolsó mosolyt rám villantva ajkát az enyémhez érinti. Másodpercek szükségesek, mire felfogom, hogy mit tesz. Egy széles vigyor kúszik az arcomra, majd karján végigsimítva, nyakát megcirógatva hátul a hajába túrok, mire ajkai szabad utat engednek nekem. Nem ellenkezik, hagyja, hogy nyelvemet átcsúsztassam a szájába, megízleljem finom száját, izmát. Hosszú csókunk után elválunk egymástól, s szinte egyszerre nevetjük el magunkat.

– Lesmároltam egy kutyát – viccelődik, s vállamba boxol.

– Egy farkast, hogy pontosan fogalmazzunk – javítom ki, de én sem tudom elfojtani a jókedvemet.

Ettől a naptól fogva nem kérdezte meg, hogy "Holnap is itt leszel?", hanem egyszerűen csak velem maradt. Együtt a nagyvilágban, együtt az ismeretlenben.

We all have secrets [ChanHun]

A fiú elterpeszkedve feküdt a kanapén, egyik lábát lelógatva. Mobilját a markában szorongatta, egy sms-t várt.

 - Kérsz valamit enni? - támaszkodott az ajtófélfának a ház egyetlen nője, aki egyben Chanyeol barátnője volt. A fiú ráemelte a tekintetét, elmosolyodott, majd megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. - Hát jó. - Vállát megvonva magára hagyta a fiút.

Akárhányszor belegondolt, hogy mit művel a barátnője háta mögött, elment az étvágya, s saját maga iránt érzett undora elhatalmasodott rajta. Tudta, hogy nincs olyan férfi, akinek ne lenne szeretője, de neki más volt. Ezért is nem merte aztán elmondani a lánynak. Félt, hogy szétkürtöli mindenkinek, ezáltal egy rossz képet alkotva róla nézett volna mindenki úgy rá, mint egy kívülállóra. Az meg ugye senkinek sem hiányzott. Hatalmasat sóhajtott, s tekintete a kijelzőre siklott. Még mindig semmi. Eltöprengett azon, hogy vajon mikor fog végre írni neki. Hiszen megbeszélték, hogy ma is találkozni fognak. Ismét egy sóhaj tört elő belőle. Bár ne lenne ilyen nehéz dolga. Bár mindenki elfogadná azt, amit ő akar és szeretne. Nem kér nagy dolgot, csak fogadják el olyannak, amilyen. Ettől még nem lesz rossz ember.

- Vagy még is? - suttogta maga elé bámulva. El volt keseredve, de próbálta nem kimutatni. Egy ember sem gondolta volna, hogy Chanyeolnak lettek volna szomorú pillanatai. Állandóan mosolygott és nevetett, ezzel más embereknek is jó kedvet varázsolt. De ez a Chanyeol már egy jó ideje a múlté. Nem tud mosolyogni, ha ilyen rosszul áll a szénája. Persze akadtak neki is gyenge pillanatai, amikor megengedhetett egy-egy apróbb vigyort.

Fel sem tűnt neki, mikor a barátnője odasétált hozzá, és leguggolt mellé.

- Látom, hogy valami bánt - mondta, s végig simított a fiú karján. Rásandított, de csak bólintott. - És el is mondod, hogy mi az a baj?

- Nincs jó kedvem, ennyi az egész - motyogta monoton hangnemben. Részben igaz volt, részben nem. És ekkor volt szerencséje, hiszen a lány egy igen naiv teremtés volt, ezért mindent elhitt, amit Chanyeol mondott neki.

- Ha kell valami, a konyhában leszek - simogatta meg arcélét, aztán kisétált a szobából. Chanyeol érezte, hogy ezzel csak még jobban megnehezíti a dolgát. Bár az érzések ott cikáztak fejében, hogy a lányt már nem szereti, de ez korántsem így volt. Szerette, de nem úgy, mint a legelején. Ahogy lett neki az a másik valaki, úgy érezte, hogy a kettejük között lévő szoros kötelék meglazult és lassan már semmivé lett.

A telefonja hirtelen pittyegni kezdett, mire összeugrott, és ijedten oldotta föl a billentyűzárat. Szíve megtelt melegséggel, ahogy azokat a sorokat olvasta, amit Tőle kapott. Elmosolyodott, majd alsó ajkába harapott. Ezen a napon most először ragyogta be az arcát ez a mérhetetlen boldogság.

Az üzenet elolvasása után feltápászkodott, majd a hálószobába sietett. Átöltözött, befújta magát, ezáltal az egész szobát ellepte az ő férfias illata. Mosolyogva állt a szekrényajtóra akasztott tükör elé, megigazgatta itt-ott a fölsőjét és az övét. Hajával nem kezdett különösképp semmit se, csak kicsit összeborzolta, majd lelapította a felálló, kósza szálakat. Kisietett a helyiségből, át a konyhán, egészen az előszobáig. Amikor már cipőjét vette, barátnője hangjára lett figyelmes.

- Megint elmész? - kérdezte csalódottan. Chanyeol heti rendszerességgel járt el otthonról, amibe a lány idő közben beletörődött.

- Muszáj mennem - tettetett lehangoltsággal a hangjában nézett vissza a konyharuhát szorongató nőre, akinek arcára egy bágyadt mosoly kúszott.

- Sietsz?

- Nem ígérem.

- Rendben - sóhajtott. - Azért vigyázz magadra.

- Ne aggódj, vigyázni fogok - mosolygott rá, majd homlokon csókolta, s kilépett a bejárati ajtón.

Léptei sietősek voltak, ő akart elsőnek odaérni a megbeszélt találkozó helyre. Mosolya levakarhatatlan volt, ahogy visszagondolt a múltheti közös élményükre. Alsó ajkát beharapta, s a gondolattal játszadozott, ahogy ismét megteszik, amit amúgy nem lenne szabad.

A városban nem voltak sokan, pont a rettentő kánikula miatt. Chanyeolt ez nem zavarta, bár azért jócskán megizzadt ő is. Útközben elhaladt egy fagyizó mellett. Egyből megcsapta lábát a bentről áradó, hűvös szellő, így hát gondolt egyet, és bement. Kért magának két gombóc, tölcséres fagyit, majd még egyszer ennyit, hogy meglepje szíve választottját. Kifizette, majd folytatta tovább az útját. Az idő elteltével már csak arra lett figyelmes, hogy a másik személynek szánt fagyinak a felét is elnyalta. Nem zavartatva magát, ette tovább, hiszen annak már úgy is mindegy volt. Bő húsz perc séta után megérkezett a főtér szökőkútjához, ahol minden héten találkoztak. Leült a kút peremére, majd onnan vizslatta az embereket. Ahhoz képest, hogy a külvárosban nem voltak sokan, a belváros ugyanolyan zsúfolt volt, mint amilyen mindennap szokott.

Elmélázását egy jéghideg tenyér zavarta meg, ami karján végig futott. Egyből odafordította a fejét, majd arcára egy irdatlan nagy mosoly ült ki.

- Bocsi, hogy késtem, de nem jött az a retek busz - mérgelődött a fiatalabb, aki alig pár másodperce érkezett. Chanyeol felpattant, s magához ölelte. Felkuncogott, de az Istenért nem engedte volna, hogy elváljanak egymástól.

- De a lényeg, hogy itt vagy - simított végig hátán, majd elengedte. - Hova menjünk?

- Mondjuk hozzám? Anyu nincs otthon - vetette fel az ötletet a másik.

- Hm, jó ötlet. Úgy sem voltam még az Oh rezidenciában - nevetett a saját hülyeségén Chanyeol, mire a másik fapofával a vállára csapott.

- Mellőzd a béna vicceidet - nyújtotta rá a nyelvét Sehun, s karon ragadva a magasabb fiút, elkezdte húzni abba az irányba, ahonnan jött.

A buszon ülve átbeszéltek mindent, de a közös titkukról egy szót sem ejtettek. Soha nem lehetett tudni, hogy ki ül mögötted, előtted vagy akár melletted, aki bármit is megjegyez, és képes tovább adni másoknak. Kényes téma volt így a publikumban, ezért inkább csak akkor beszéltek kettejükről, mikor rajtuk kívül senki más nem volt a közelben.

Hamar megérkeztek az utolsó megállóhoz, ahol le kellett már szállniuk. Innen még jó öt perc séta következett, amit Chanyeol már alig bírt, Sehun viszont felettébb jól szórakozott a másik szenvedésén.

- Kérsz valami innit, vagy ebédet? Anyu még reggel főzött valamit - kutakodik a hűtőben a pösze, míg Chanyeol próbált nem ráolvadni az étkezőasztalhoz tartozó székre. Tekintetét végig futtatta a nappali-konyha együttes kombinációján, és megjegyezte magában, hogy igen szép házban lakik Sehun. Mivel eddig egyikük sem tudott semmit a másik magán életéről, ezért ezt már nagy előrelépésnek gondolta, hogy szeretője képes volt őt hazahozni.

- Egy nagy pohár ásványvíz jó lenne - válaszolta végül.

- Bubis vagy mentes?

- Mindegy.

- Jó.

Azzal kivette azt, amit a leghidegebbnek gondolt, s tölt maguknak egy-egy pohárba. Mosolyogva rakta le a szenvedő fiú elé, aki nagy kortyokkal meg is itta az egészet.

- Életmentő volt, köszi - mosolygott. Sehun csak legyint egyet, jelezve, hogy semmiség. Furcsa párost alkottak ők ketten; míg Chanyeol egy életvidám, vigyorgó fiú volt, addig Sehun komor arckifejezését alig váltotta föl a mosoly és a boldogság. Persze nem arról volt szó, hogy nem szeretett senkit és nem érezte jól magát. Egyszerűen ő nem tudta könnyen kifejezni az érzéseit, így egy komoly álarc mögé rejtőzött. Viszont Chanyeolnak ez még is tetszett. Tetszett, hogy a fiú megannyi titkot rejt, megfejthetetlen és kiszámíthatatlan. Mindig is szerette a kihívásokat, és úgy érezte, ezt bőven megtalálta Sehunban.

- Van egy óránk - jelentette be hirtelen, mire Chanyeol rákapta a tekintetét.

- Miért, utána mi lesz?

- El kell mennem. Van egy találkozóm az egyik osztálytársammal - mondta közömbösen. Chanyeol bevágott egy fintort, de elfogadta, hogy ismét alig lesz idejük egymásra.

Mosolyogva fölpattant az asztaltól, majd Sehun elé lépett, és szorosan magához vonta. A másik nem ellenkezett, a csontropogtató ölelést készségesen viszonozta. Nem beszéltek sokat, mikor volt idejük egymással foglalkozni. Csak a pillanatoknak éltek, amiket bőven ki is használtak.

Chanyeol végig simított Sehun arcán, majd elhajolt tőle annyira, hogy szemébe tudjon nézni. A komoly fiú arcára egy apró mosoly húzódott, majd pilláit lehunyva, ajkát hozzáérintette Chanyeoléhoz. A colos vigyorogva harapott szeretőjének puha ajkára, aki aztán mellkason vágta, de hagyta magát. Édes szájra puszikból egy szenvedélyes, érzelmekkel teli csók lett, ami mindkettejüknek már nagyon hiányzott. Nem akartak többet, csak érezni a másik szeretetét. Simogatták egymást, mialatt párszor elváltak, hogy levegőhöz is jussanak. Fel sem tűnt nekik, de az az egy óra már vészesen fogyott.

- Chanyeol,  tényleg mennem kell, várnak - tolta el magától a magasabb fiút, aki még egyre többet és többet akart volna. Csalódottan meredt Sehun íriszeibe, kinek arcmimikája nem változott semmit. Ebből tudta, hogy tényleg komolyan gondolta. Felsóhajtott, végül felhagyott a próbálkozással.

- Legközelebb mikor találkozunk? - kérdezte halkan a magas fiú, amint kitették lábukat a kapu ajtaján.

- Amikor jó lesz mindkettőnknek - kapta az egyszerű választ.

- Remélem akkor majd több időre lehetek veled - csúsztatta egy pillanatra Sehun tenyerébe a kezét, majd ujjaikat összefűzve rászorított a kézfejére, végül elengedte, nehogy bárki is gyanút fogjon. Sehun elmosolyodott egy futó pillanatra, majd ismét komolyság ült ki az arcára. A buszon újból sokat beszéltek az élet minden problémájáról, csak azokat tárgyalták meg, amit általában minden velük egykorú.

- Akkor én itt szállok - nézett ki az ablakon Chanyeol, majd felállt a helyéről. Sehun bólintott, de nem szólt semmit. - Vigyázz magadra - küldött felé egy édes mosolyt, amit szeretője aranyosan viszonzott.

- Te is, Channie - intett is neki egyet. A fiú boldog mosollyal az arcán szállt le a buszról, majd ismét megtette azt a távot, amit a szökőkút fele jövet gyalogolt. Hazafele ismét betért a fagyizóba, és újból vett magának egy tölcséres fagyit, annyi különbséggel, hogy most egyből három gombócot kért. Kifizette, majd ráérősen sétált tovább. Elnézegette a boltok kirakatait, egy-két dolog le is kötötte a figyelmét, de mikor megnézte, hogy mennyi pénz van nála, szomorúan tapasztalta, hogy ezeket bizony most az üzletbe kell hagynia.

Kicsattanó jókedvvel sétált át a zebrán, végig az egyik leghosszabb utcán, végül hazaérkezett. A kaput kinyitva ment a bejáratihoz, amit kikulcsolt, majd belépett a házba. Csend volt, amit igen furcsállott. Általában a barátnője vagy tévét néz, vagy főz, ami szintén nála nagy hangzavarral járt. De a mostani állapotot úgy könyvelte el magának, hogy biztos ledőlt egy kicsit aludni.

Lekapta magáról a cipőjét, homlokáról letörölte az izzadságcseppeket, s halk léptekkel az emelet felé ment. Egyre furcsább hangok csapták meg a fülét, ahogy felért a közös szobájuk ajtajához. Nyelt egy nagyot, ahogy halk, s egyre hangosodó sóhajokat hallott az ajtón keresztül. Kezét a kilincsre csúsztatva összeszorította pilláit, majd még egy utolsó hangot megengedve magának benyitott. Az ajtó nagy nyikorgással nyílt befelé, ezzel megzavarva az ottani két személy idilli pillanatát. Lába a parkettába gyökerezett, ahogy barátnője hirtelen leugrott arról a valakiről.

- Cha-Chanyeol ez nem az, aminek te gondolod! - kezdett magyarázkodni a lány, de a fiú rá sem hederített. Sokkal inkább érdekelte őt az a személy, aki még az ágyban feküdt a nőn kívül. Tekintetük egybeforrt, egy fájdalmas, megtört mosoly kúszott Chanyeol arcára.

- Sehun?