2014. április 27., vasárnap

Asylum [Baekyeol]

1964.

Négy év, három hónap és két nap telt el. Ha nem vezettem volna a kis noteszembe, már rég el is felejtettem volna, mióta tartózkodom ebben az elmegyógyintézetben. Rosette nővér ellenezte ezeket a feljegyzéseket, de nagy nehézségek árán sikerült vele kompromisszumot kötnöm, így talán én voltam a legelső beteg, akinek megengedett volt a dolgok ily’ módon való megörökítése. Azonban szigorúan csak az év, a hónap és a nap szerepelhetett a lapokon, máskülönben büntetés járt az egyezség megszegése végett. Ez általában tíz-húsz vesszőzést jelentett a főnővér kedvétől függően, és meg kell hagyni, az öreglány nem épp az önfeledt és kedves természetéről volt híres. Összesen kétszer fordult elő velem, hogy irodájának asztalán hasalva tűrtem a megérdemelt fájdalmat, ami minden egyes ütésnél villámcsapásként vágott bele a bőrömbe. Bő egy hétig képtelen voltam leülni bárhova is, minden mozdulat maga volt a földi pokol. És ha ez még nem lett volna elég, imádkoznom kellett Istenhez és a bocsánatáért kellett esedezném, amiért bűnbeestem és nem úgy viselkedtem, ahogyan megkövetelték tőlem. Rosette nővér tudta, hogy nem vagyok vallásos, de a hite szerint Isten mindenkit meghallgat, legyen az hívő vagy épp az ellenkezője. Utáltam, hogy olyan miatt kellett térdre borulnom és összekulcsolnom az ujjaimat, akinek a létezésében még csak nem is hittem.

***

Az intézmény konyhájában voltam és a nővéreknek segítettem bedagasztani a kenyereket. Elég unalmas feladat volt, de még mindig tűrhetőbbnek bizonyult, mint a sok szellemileg sérült pácienssel egy légtérben ücsörögni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Rosette nővér az érkezésem után egy évre rá bevezette, hogy a még stabilis állapotú, kommunikálni tudó betegek délutánonként egy-két órát a konyhában töltsenek. Nem volt nagy ördöngösség, csak péksütemények tésztáját kellett bekeverni és sütni, vagy ha úgy adódott az ebéd vagy a vacsora megfőzésében kellett segédkezni.
– Baekhyun, ne tegyél annyi lisztet rá. – Az egyik nővér mögülem tette a halk megjegyzést, mire felemeltem a tésztától ragacsos jobb kezemet és felmutattam neki a hüvelykujjamat, jelezve, hogy megértettem.
Ezekben a pillanatokban újra emberinek éreztem magamat. Nem voltak bilincsek a csuklóim körül, nem volt rajtam a nyakpánt és nem szurkálták agyon a karomat a nyugtató injekciókkal, amik amúgy semmire nem voltak jók, egyszerűen csak kiütöttek és mintha az ébredés után még rosszabbul is lettem volna tőlük. Néha szerencsém volt, és megkaptam a legkedvesebb apácaruhába bújtatott nőket, kiknek szavaiból áradt a törődés, a figyelem és a vidámság. Ilyenkor mosolyogva végeztem a rám kiszabott feladatot és olykor még a beszédes énem is utat tört magának.
Mivel az elmegyógyintézet az egyház tulajdonában állt, mindenhol fekete ruhás apácákat, jobban mondva nővéreket lehetett látni, akik járták az épületet, elmormoltak egy-két imát, és ha kellett, szentbeszédeket tartottak a betegeknek (mintha azok annyira értették volna azokat a kacifántos kifejezéseket).
– Ha megsült az első adag, vihetek egyet Kyungsoo-nak? – kérdeztem apró mosollyal az arcomon, miközben a kenyértésztát nagy erővel gyúrtam tovább.
– Úgy vélem, már megbeszéltük ezt a dolgot, nem Baekhyun?
Hirtelen még a hátamon is felállt a szőr a nem várt válasz hallatán. Lefagytam, a szívem kihagyott egy ütemet. Nem mertem megfordulni, nem akartam belenézni a főnővér gúnytól csillogó szemeibe, így hát lesütve tekintetemet a kezeimet bámultam.
– Figyelem, mindenki! Holnap egy új lakóval bővül az intézményünk, egy nagyon-nagyon veszélyes lakóval. Fogadjátok szeretettel, és ha lehet, ne rémisszétek meg őt még jobban.
– Szerintem nővér, ezt a társalgóban kéne megemlítenie. Elég furcsa emberek tartózkodnak ott – jegyeztem meg halkan, de mégis jól hallhatóan. Tudtam, hogy nem szabad visszabeszélni, de egyszerűen nem bírtam ki. Szinte a szabadulásért könyörögtek szavaim a nyelvem hegyén toporzékolva.
– Még egy ilyen, és találkozunk az irodában, de azt megígérhetem, hogy nem fogod ilyen szórakozottan zsebre tenni.
Nyeltem egy nagyot és addig nem engedtem ki a levegőmet, míg el nem hagyta a helyiséget. Amint kitette a lábát, fellélegeztem és újult erővel estem neki a tésztának.

***

– Tegnap beszéltem Jonginnal – dőlt hátra a kanapén Kyungsoo és egyenest a szemembe nézett. Jobb szemöldökömet az égbe emeltem, amint felfogtam kijelentését.
– A skizo sráccal? – Az asztalon heverő cigarettás dobozból kihúztam egy szálat, majd a skatulyából előkotort gyufával meggyújtottam azt. 
– Aha. Egész jó fej.
– Én mondom neked – figyelmeztetően böktem Kyungsoo felé a mutató- és középsőujjam között tartott bagóval. –, ha jót akarsz magadnak, nem barátkozol vele.
– Ártalmatlan.
– Ő lehet – szívtam egy slukkot, a füstöt pedig barátom arcába fújtam, ami egy apró köhögést csalt ki belőle. –, de Kai rohadtul nem az.
– Ha nem vetted volna észre, bilincsek vannak rajta – biccentett fejével beszélgetésünk tárgyára, aki alig öt méterre gubbasztott tőlünk. Félszemmel sandítottam csak rá, majd figyelmemet ismét Kyungsoo-nak szenteltem. – Még ha át is vált, képtelen kárt tenni másokban. – Kyungsoo néha igen bosszantó tudott lenni. Utáltam, hogy amit a fejébe vett, azt bemagyarázta magának és utána semmilyen módon nem lehetett meggyőzni annak ellenkezőjéről. Jongin veszélyes volt, talán a legveszélyesebb az egész diliházban. Kiszámíthatatlanul bújt elő a másik énje és soha nem lehetett tudni, mikor melyik személyiség uralja a testet. Kai több tucat nőt megölt és megnyúzta őket, a bőrükből különböző tárgyakat készített, míg Jongin szende-szűzként élte a kis életét, amiről száz százalékig meg volt győződve, hogy felhőtlen és problémamentes. Egy balul sikerült gyilkosság után elkapták és behozták ide. Két lehetősége volt; vagy őrültnek könyvelik el és ebben az elmegyógyintézetben éli le élete hátralévő részét, vagy normálisnak jelentik a bíróságon, de akkor pedig villamosszékben végzi. (Ó, igen, a nővérek szeretnek sokat pletykálkodni a konyhán még akkor is, mikor mi ott vagyunk.)
– Akkor se beszélj vele – mondtam végül nemes egyszerűséggel és némi figyelmeztetéssel a hangomban. Kyungsoo megajándékozott egy haragos nézéssel és épp ellenkezésre nyitotta a száját, mikor a társalgó ajtaja nagy erővel kivágódott és Kyungsoo összeszedett gondolatai a torkára fagytak. Minden szem a bejáratra szegeződött, de csak pár másodpercig, mert a szellemileg instabil lakók a következő pillanatban máris folytatták tovább azt, amit eddig csináltak. Talán lehettünk négyen-öten, akik megdermedve szuggerálták a bilincsbe vert srácot. Ekkor villámcsapásként hasított belém a felismerés.
– Figyeljétek, hogy ne csináljon semmi rosszat. – Frank, az intézmény biztonsági őreinek vezetője határozott hangon szólt oda a teremben tartózkodó ápolóknak, majd egy utolsó megvető pillantással díjazva a nálánál sokkal magasabb idegent elhagyta a társalgót. A légkör fagyos volt, egyik épelméjű sem mert megmoccanni, beleértve minket is és az újfiút is. A srác majdhogynem két méter magas volt (legalábbis annyinak saccoltam), az ajtó két oldalán álló fehér ruhás férfiak simán eltörpültek mellette. Haja kócosan össze-visszaállt, látszott rajta, hogy nem aludta ki magát rendesen az éjjel. Arca fehéren világított, bár jobban megnézve inkább hajlott a szürkés árnyalat, mintsem a szellem-szín felé. Szemmérete Kyungsoo-éval vetekedett, de tekintete bágyadt és üres csillogása elvette a kedvemet a viccelődés pillanatnyi ötletétől. A krémszínű pólója alól kilógó karján egy-két véraláfutást véltem felfedezni, amik elég frissnek tűntek. A nyaka… te jó ég, ezek képesek voltak a nyakára tenni azt az ormótlanul nehéz vasnyakörnyet, amit büntetés céljából aggatnak az emberre, ha nem viselkedik megfelelően. Sokat hadakozhatott, vagy istenkáromlás hagyhatta el a száját, vagy ami még rosszabb… megpróbált elszökni innen. Csuklóján a bilincsek még inkább erre engedtek következtetni, plusz a lánc is, ami összekötötte a három pántot. Meggyötört arcának látványa egy méregbemártott tőrt állított a szívembe, minek hatására egyidejűleg szétáramlott testemben az együttérzés és a szánalom. A kettősség túl keserű volt ahhoz, hogy elviseljem, ezért amilyen hamar csak tudtam, lesütöttem a tekintetemet.

***

A hetek teltek, az új idegen pedig nem akart megnyílni senkinek sem. Egyenesen rettegett attól, ha két méternél közelebb merészkedett hozzá valaki, arcán a halálfélelem jelei mindennapos vendégnek számítottak, főleg ilyenkor. Nem kommunikált, életjelet is alig mutatott; egyszerűen csak volt, mint egy elveszett lélek, ki nem találja a helyét a nagyvilágban. Az elején még megrémített ez a fajta viselkedés, később azonban már hozzászoktam. Kyungsoo úgy gondolta, hogy nagy trauma érhette őt a közelmúltban, amiért ilyen lett a természete. Bárhogy is volt, engem nem hagyott nyugodni, az az aprócska „Miért”, folyton ott lebegett lelki szemeim előtt.
Egyik nap, mikor a konyhába vezettek minket, kiszúrtam Chanyeolt is a kis csapatunk elején. (Alig pár napja tudtam meg a nevét, de azt is csak úgy, hogy épp hallottam Rosette nővér beszélgetését Frankkel.) A konyhába érve a szokásos feladatot kaptam; tésztagyúrás. A karjaim már nem fájtak tőle, nem úgy, mint az első alkalmakkor. Azt hittem, belehalok, annyira túlterheltem őket, hiszen azelőtt nem végeztem ilyen munkát sehol sem, nem volt rá szükség.
Tésztagyúrás közben néha-néha Chanyeolra pillantottam, aki velem szemben állt az asztal másik oldalán és a kezében lévő vágóeszközzel szaggatott kisebb darabokat a már tökéletesre gyúrt tésztából. Nagyon belemerült, nem is nézett föl egy másodpercre sem. Fellélegeztem és titkon örültem, legalább nem kellett attól félnem, hogy rajtakap, miközben őt figyelem.
– Baekhyun, erősebben gyúrd azt a tésztát, mert különben nem lesz belőle semmi!
Szemeimet direkt feltűnően megforgattam és olyan erővel vágtam neki az asztalnak a ragacsos masszát, hogy egy kis időre elhalt a konyhában uralkodó ricsaj. Mosolyogva emeltem fel a fejemet és mialatt öklömet beleállítottam a puha tésztába, felnéztem a kötekedő apáca íriszeibe.
– Értettem, nővér.
Döbbent reakciója majdhogynem kicsalt belőlem egy hatalmas nevetést, de alsó ajkamat beharapva elfojtottam a jókedvemet, a mosolyomat kivégezve halál komolyan méregettem az ötvenes éveiben járó nőt. Nyelt egy nagyot, vonásait rendezve pillanatok alatt elsétált mellőlem. Ezután nem szólt hozzám többet, így teljes nyugalomban tudtam tovább csinálni a feladatomat.

Az idő gyorsan telt, mire észbe kaptam már Kyungsoo mellett ültem a kanapénkon, ami a társalgó középpontjában foglalt helyet. Ez volt kettőnk szentélye, senki más nem ült oda rajtunk kívül. Nem szólt érte az égadta világon egy beteg sem, hiszen volt elég garnitúra, ahol kényelembe tudta magát helyezni az illető.
– Mikor fogják levenni rólad ezt a vackot? – húzogattam meg finoman a Kyungsoo-n lévő kényszerzubbonyt, aminek erősen fertőtlenítő szaga volt. Ki nem állhattam, leírhatatlanul irritálta orromat az a bűz.
– Szerintem soha.
– Bántanád magad?
– Nagyon valószínű – sóhajtott. – És lehet, még másokat is.
– Sajnállak.
– Sose gondolj rám szánalomból, kérlek – nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel, és egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Csak egy gyenge bólintásra futotta tőlem, pedig szóval szerettem volna válaszolni.
– Megint beszéltem Jonginnal. – Témaváltás gyanánt felhozta a bronzbőrű skizofrént, mire mindkét karomat ellepte a libabőr. Nem volt ember, akitől tartottam volna az intézményen belül, de Jongintól rendesen halálfélelmem volt. Olyan ártatlan és bájos arccal volt megáldva, hogy egy pillanatra el is hittem, nincsen vele semmi baj, de a maszk másik fele egy szörnyeteget rejtegetett, aminek bőven tudatába voltam, akárhányszor ránéztem. Ez a kettőssége… tökéletes fegyver a nők ellen. Sokszor annyit kombináltam, hogy arra lyukadtam ki, Jongin mindvégig tudott Kairól és segített neki elkapni azokat a védtelen hölgyeket; hiszen amíg Jongin a szívükbe lopta magát, addig Kai hidegvérrel és kegyelmet nem ismerve embertelen módon megfosztotta őket a bőrüktől. Még a gondolat is hátborzongató, és talán pont ezért véste be magát az elmémbe.
– Mondtam, hogy ne! – Feszülten engedtem ki a benntartott levegőt és rutinszerűen nyúltam az asztalon heverő cigis dobozért, hogy a már így is eléggé szennyezett tüdőmet tovább mérgezzem a káros anyaggal.
– Bízz bennem!
– Benned bízok, benne nem.
– Baekhyun, nem lehetsz ennyire negatív.
– Nem vagyok negatív, csak aggódom érted, értsd meg. Nem ismered eléggé, sosem tudhatod, mikor tekeri a nyakad köré azokat a láncokat. Legyél résen, nyisd ki a szemedet és ne buzulj bele annyira, mert annak nem lesz jó vége, ezt te is tudod. – Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Rosette nővér; prédikálok és hirdetem az igét.
– Tudok az elektrosokk-terápiáról, nem kell felvilágosítani.
– Most nem arról a kurva terápiáról van szó! – Hangom fojtott, mégis dühtől csordult. – Rólad van szó, Kyungsoo! Te vagy itt az egyetlen, aki megért, és akiért bármit megtennék. Nem szeretném, hogy krematóriumból összekapart hamu legyél.  
– Mi az isten…
– Többet tudok erről a helyről, mint te azt gondolnád – suttogtam és közelebb csúsztam hozzá. – A halottakat ott égetik el, ezzel megspórolva a temetkezési költségeket, na meg a sírhelyet. Egy urna eltörpül a koporsó és az egész felhajtás ára mellett.
– Lehet ilyet?
– Szerintem nem, de amíg az épületen belül marad ez a kis titok, addig bátran megtehetik. Szóval jól figyelj rám. – Hirtelen tenyereim közé fogtam puha arcát, ellenkezést nem tűrő tekintetemet az övébe vájtam. – Jongint messziről elkerülöd, ha nem akarsz meghalni. Értetted? Ő veszélyes és kiszámíthatatlan. Az a semmicske bilincs ne nyugtasson meg téged.  
– Egy feltétellel – morogta. – Ha nem akarsz mindenáron Chanyeol közelébe férkőzni.

***

Betartani Kyungsoo kérését nehezebb volt, mint gondoltam. Most, hogy Chanyeol tiltott lett a számomra, még inkább vonzotta a tekintetemet és még jobban égett bennem a vágy, hogy megismerjem, ne csak messziről bámuljam, mint egy elérhetetlen kiállítási darabot. Borzalmas volt a társalgóban úgy ülni Kyungsoo mellett, hogy nem nézhettem rá az óriásra, kiről idő közben lekerültek a bilincsek, a láncok és a nyakpánt is.
Egyedül akkor vizslathattam gátlástalanul, mikor mindketten a konyhában szorgoskodtunk és segítettünk a nővéreknek, akárcsak a mai napon.
– Nagyra értékelném, ha nem égetnél lyukat az arcomba. – Szívem meglódult bordáim között, vérkeringésem egy másodperc erejéig teljesen leállt, arcomra egy zavart mosoly költözött, de az istenért nem emeltem volna el róla a tekintetemet. Alsó ajkamra ráharapva bámultam tovább Chanyeolt és próbáltam összeszedni magamat a hangja okozta pillanatnyi sokkból. Életemben nem hallottam még ennyire mély és selymes hangszínt, mint amilyen neki volt. Rendesen simogatta a dobhártyámat, akár egy lágy dallam, amit az ember előszeretettel rak be a lejátszóba.
– Zavar?
– Nem kicsit – morogta, ám arcán mégis ott bujkált egy nagyon-nagyon apró mosoly… amolyan gúnyos mosolyféleség.
– Akkor folytatom.
– Ne tedd – nézett rám az asztal másik feléről, tekintete egy pillanatnyi félelmet keltett bennem, gerincem vonalán végigzongoráztak a borzongás ujjai.
– Miért ne?
– Mert megégeted magad, ha túl közel merészkedsz a tűzhöz. – Válasza hallatán torkomra fagytak a szavak, titokzatossága csak még inkább kíváncsivá tett amelett, hogy megrémített. Volt benne valami, ami megfogott és nem eresztett, bármennyire is próbáltam nemet mondani és ellenkezni. Lenyűgözött.
– Óvatos vagyok – motyogtam önkívületi állapotban, túlságosan bele voltam merülve a gondolataimba, hogy kitörni készülő szavaim szökését megakadályozzam.
Gúnyos mosoly húzódott arcára, szemöldökeit megrántva picit oldalra döntötte a fejét, majd úgy vágta tovább a tésztadarabokat. Vártam, hogy mondjon valamit és folytassuk tovább a furcsa beszélgetésünket, de sajnos nem történt semmi. Ő elhallgatott, én pedig túlontúl zavarban voltam ahhoz, hogy beszédre bírjam magamat. 

***

A konyhai munka utolsó félórájában nem kellett már semmit sem csinálnunk, így az idő elütése végett összepakoltunk és rendet tettünk magunk után. Chanyeol az asztalon támaszkodott bal kezével, míg a másikban egy vizes konyharuhát tartott. A pultra száradt tésztamaradványokat próbálta letörölni.
– Miért vagy ilyen távolságtartó? – Kíváncsian méregettem Chanyeolt, kinek arcáról semmit sem tudtam leolvasni, bármennyire is próbálkoztam. Szája megrándult, mintha mosolyra akart volna kanyarulni.
– Az legyen az én titkom.
– Tudni akarom.
– Figyelmeztettelek múltkor, nem? – Félszemmel rám sandított, tekintete vészjóslóan sötéten csillogott.
– Nem félek tőled – súgtam oda neki, amint az asztalt megkerülve elhaladtam mellette a felmosóval. Váratlanul ért, mikor utánam kapott és hosszú ujjait szorosan csuklóm köré fonva nem engedett továbbmenni. Visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog tenni. Meglepetésemre közelebb húzott magához és pont annyira hajtotta le a fejét, hogy fülembe tudjon súgni.
– Pedig jobban tennéd. – Rekedtes hangjától kedvem lett volna szárnyalni a fellegekben, azonban ahogy hangsúlyozta, embertelen volt. Mintha egyszerre több ezer kést szegeztek volna a nyakamhoz, hogy a félelemtől fuldokolva meg se merjek moccanni.
– Miért? – préseltem ki magamból több hónap után az ominózus kérdést, ami eddig nem hagyta nyugodni a lelkemet. És ezt a miértet most tényleg úgy ámblokk mindenre értettem.
– Mert nem ismersz, és nem tudhatod, melyik pillanatban vájom ki a szívedet, hogy aztán a tűzhely felett megsütve jól lakjak vele.
– Még mindig nem félek tőled. – Hangom elhaló félben volt, később tűnt csak fel, hogy reszketek. Az ismeretlen utáni vágyódás és a nyomasztó érzés keverékének gyümölcsére testem igen furcsán reagált; kívülről libabőrös lettem, belülről gyomrom ökölnyi méretűre törpült a többi szervem mellett.
– Kitartó vagy, de ez nem mindig jó. – Hangja keserűn csengett, ezt követően szépen lassan engedte el a kezemet. Válaszolni sem volt időm, hátat fordított nekem és belemerült újból az asztaltörlésbe. A torkomba szökött gombócot leküzdöttem, megemberelve magam összeszedtem az összes normális gondolatomat.
– Chanyeol… – Remegő kézzel közelítettem meg a hátát, amit eleinte féltem, nem fog hagyni. A lehető leghalkabban fújtam ki a benntartott levegőmet, mikor nem rázta le magáról a tenyeremet, engedte, hogy megérintsem.
Ahogy figyeltem őt ez alatt a négy hónap alatt, senkinek, soha nem hagyta, hogy bőre más bőrével érintkezzen vagy, hogy az illető akár még egy ujjal is hozzáérjen. Mintha egy burok vette volna körül, ami meggyengül, mihelyst megérzi az emberi bőr érdességét. Egyszer voltam szemtanúja annak, ahogy az egyik ápolónak eltörte a csuklóját emiatt. Tartanom kellett volna tőle, de a kíváncsiságom sokkalta nagyobb úr volt bármiféle gyerekes félelem mellett.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte fojtott hangon, és szinte meg tudtam volna fogni a szavaiból áradó idegességet. 
– Mindent – feleltem halkan, hogy válaszomat csak ő hallja. (Bár nem mintha lett volna rajtunk kívül bárki más a konyhában.)
– Veszélyes játékot űzöl, Baekhyun. – Tengelye körül megfordulva farkasszemet nézett velem, és a fenyegető mélybarna most még egy árnyalattal sötétebbnek halott. Jobb kezéből a rongyot kiejtette, vizes tenyerét óvatosan csúsztatta nyakam köré, hogy egy váratlan pillanatban erősen rá tudjon szorítani. A levegőm félúton megakadt, szemeim elkerekedtek hirtelenjében.
– Honnan veszed, most nem érzek késztetést arra, hogy megöljelek? Nem ismered a történetemet, fogalmad sincs, mit tettem és mire vagyok képes. – Bár enyhült a fojtogató érzés, mégsem tudtam normálisan levegőt venni.
– Bízom benned – préseltem ki magamból nagy nehézségek árán.
Egy gunyoros mosoly szelte ketté az arcát, tekintetével tovább bűvölte az enyémet.
– Sose bízz idegenekben.
– Benned mégis bízok.
– De miért?
– Mert érzem, hogy jó ember vagy. – Testem mellett lógatott kezeimet óvatosan az ujjaihoz érintettem, majd nyakamról szépen lassan lefejtettem őket. Hagyta magát, nem tanúsított ellenállást.
– Nincsenek jók ezen a világon, Baekhyun. Minden ember szörnyeteg, és ez alól senki sem kivétel. – Sejtelmes hangjától borsódzott a hátam, a keservességtől csillogó íriszei fájdalmas dobogásra kényszerítették szívemet. Jobb kezét megfogtam, amint maga mellé engedte karját.
– Nem érdekel.
– Nagyon meg fogod bánni.
– Nem érdekel.
– A sötétség fel fog emészteni.
– Nem érdekel.
– Életed legrosszabb döntése volt, Baekhyun.

***

– Tudom, hogy beszélsz Jonginnal.
– Tudom, hogy beszélsz Chanyeollal.
– Érdemes tagadni? – váltottam egy pillantást az óriásommal, majd figyelmemet újból Kyungsoo-nak szenteltem. (Chanyeol a társalgó folyamán egyszer sem jött oda hozzám, csak távolról figyelte minden mozdulatomat, mint egy őrző-védő öleb, aki túlontúl félti a gazdáját.)
– Olyan, mintha maga lenne a Gonosz. Nem félsz tőle?
– Most meg fogsz lepődni, mert de, félek tőle – vallottam be őszintén, kertelés nélkül. Tudtam, hogy Kyungsoo nem nézi jó szemmel ezt, mert szerinte a saját vesztembe rohanok, de nem tehettem róla. Hajtott a vágy Chanyeol iránt, túl vonzó volt a sötéttől mocskos személyisége én pedig túl kíváncsi voltam. Mindennap megtudtam róla egy hangyányit, ami még inkább felcsigázott és lázba hozott.
– Inkább neked nem kéne barátkozni vele – mormolta orra alatt Kyungsoo.
– Amíg Jonginban egy őrült sorozatgyilkos lakozik, addig ne ítéld el Chanyeolt.
– Nem ítélem el, csak tanácsot adtam, mint barát a barátnak.

Chanyeol ajkai mézédesek voltak, attól függetlenül, hogy éreztem csókjában a fájdalmat és a meggyötörtséget. Nyelvének egész hossza a számban kalandozott, tenyerei testem minden egyes pontján megfordultak. Ujjaimat sötét tincsei közé vezettem, majd fejbőrét lassan masszírozva csaltam ki belőle egy-két jóleső sóhajt. Olyan meghitten voltak elcseszettek ezek a pillanatok, hogy egészen idáig nem is hittem a létezésükben. Mégis hogy lehet valami ennyire kegyetlenül fájdalmas és édes egyszerre? Chanyeol kettőssége megbabonázott és bár nem igen hittem a szerelemben, úgy éreztem, ez az elérhetetlen dolog szépen lassan eluralkodik rajtam, akárhányszor Chanyeollal vagyok vagy Chanyeolra gondolok.
– Félek – jelentettem ki zihálva, amint elváltam ajkaitól. Végigsimított arcomon, és pár lépést hátrálva a folyosó másik falának döntötte a hátát.
– Tőlem, vagy a következményektől?
– Mindkettőtől.
Válaszom hallatán a szokásos mosoly görbült karakteres arcára és ujjaival összeborzolta hajkoronáját.
– Nem tudlak megérteni téged. Félsz tőlem, de mégis velem vagy. Miért?
– Fogalmam sincs. – Tekintetemet lesütve a cipőm orrát kezdtem bámulni. – Amióta megláttalak, meg akartalak ismerni és közelebb akartam hozzád kerülni.
– Vonzott az ismeretlen – foglalta össze röviden a gondolataimat.
– Ühüm.
– Tudod, Baekhyun, sokszor tartok attól, hogy kárt teszek benned. – Szavai hallatán felkaptam a fejemet, kíváncsian villogó tekintettel fürkésztem magas termetét. – Ezért nem szerettem volna, ha megismerlek. Rettegek tőle, hogy te is meghalsz miattam.
– Hány embert öltél meg?
– Több tucatot.
– És miért?
– Betegesen rajongom a vér látványáért. Megnyugtat, és felszabadít. Olyan számomra, mint másnak a drog. – Eszelős mosoly siklott arcára. – A vérben fürdés pedig egy rituálé, ami megtisztít és büszkeséggel tölt el.
– Hányszor öltél meg gondolatban? – Ajkaim megremegtek, amint elhagyta őket e bizarr kérdés. Sosem gondoltam bele abba, hogy talán arról fantáziál, miképp és hányféle módon vet véget az életemnek.
– Milliószor.
– Élvezted?
– Piszkosul.
– Nem tudsz megfélemlíteni, Chanyeol. – Hangom nem volt annyira határozott, mégsem éreztem, hogy menekülnöm kéne előle.
Mosolya egy bágyadt vigyorrá teljesedett ki, megszólalni már nem szólalt meg, válaszát magában tartotta.

***

Újabb egy hónap telt el. A társalgó olyan volt, mint mindig, ám valami mégis hiányzott. Pontosabban inkább valaki. Keserű fintorra húzódtak ajkaim és lopva a mellettem lévő üres helyre pillantottam. Ha nem tartottam volna magam, szemeimből újra előbukkantak volna azok az idegesítő könnyeim, mik mostanság szüntelenül csordogáltak a nap huszonnégy órájában. Felsóhajtottam, szemhéjaim lecsukódtak és egy fájdalmas grimasz kíséretében hátradőltem a kanapén.
Immár egy hete annak, hogy Kyungsoo halott engem pedig elektrosokk-terápiára cipelnek mindennap. Úgy végezte, ahogy előre megmondtam neki; Jongin egy óvatlan pillanatban átváltott Kaiba, és a csuklóit összekötő láncokkal megfojtotta. Szerencsétlen nem tudott ellenkezni, hiszen a kényszerzubbony megakadályozta benne. Rosette nővért megkértem, hogy normális körülmények között temessük el Kyungsoo-t, mert nem bírnám elviselni a tudatot, hogy a krematóriumban kap lángokra a teste. De igazából… már nem is emlékeztem arra, hogy a temetés megtörtént-e, vagy sem. A mindennapos terápia sok-sok sejtet megölt az agyamban, így lettek dolgok, amiket a sötét üresség magába szívott és örök homályba taszított. Chanyeolt is ily’ módon büntették, csupán azért, mert főbűnnek számított a homoszexualitás és Rosette nővér szerint ez a fajta kezelés volt a legkézenfekvőbb a kigyógyításra. (Egy váratlan pillanatban rajtakaptak minket, és bekövetkezett az, amitől mind a ketten rettegtünk.) Ó, ugyan, mindenki tudta, hogy ez nem megoldás semmire sem, csak egy barbár istentisztelő nő beteges agyszüleménye, amit a sok idióta nagy mosollyal az arcán még támogat is.
Én egész jól viseltem a körülményekhez képest, Chanyeolnak azonban napról napra romlott az állapota, és emiatt szörnyen aggódtam érte. Olyan szívesen odamentem volna hozzá, hogy magamhoz öleljem és elmondjam neki, mennyire szeretem és mekkora változást hozott a nyomorúságos életemben már a puszta jelenlétével is, azonban megtiltották, hogy testi kontaktusba lépjünk egymással. Felemésztett a tehetetlenség és meghalni lett volna kedvem, de aztán rájöttem; már azóta halott vagyok, amióta az intézetbe kerültem.

Miután Rosette nővér bejelentette, hogy az utolsó elektrosokk-terápiánk következik, fellélegeztem és boldogságtól túlcsordult tekintettel Chanyeolra néztem. Arcomról azonnal lehervadt a mosoly, ajkaim megremegtek és könnyeim maguktól, engedély nélkül szántották végig orcáimat. Chanyeol olyan volt, mint aki már fél lábbal átlépte a halál küszöbét. Sírva-kiabálva elleneztem, hogy neki is ez legyen az utolsó, nem akartam, hogy kiontsák az életét, de hangos könyörgéseim süket fülekre találtak.

Azon az estén elvesztettem Chanyeolt is.

Hetekig nem beszéltem senkivel sem, majd egyszer csak támadt egy ötletem. Bágyadt mosollyal az arcomon mentem oda Jonginhoz, megálltam előtte és jobb kezemet nyújtottam felé.
– Baekhyun vagyok – motyogtam fojtott hangon, a sírás árnyként kerülgetett.
– Kai – szélesedett egy eszelős vigyor az arcára, mire megkönnyebbülten hunytam le szemeimet.
– Köszönöm, Istenem.

( ez a kép totálisan megihletett, szóval muszáj ide kiraknom*-* )

2014. február 10., hétfő

"Friends" [Baekyeol]


Magány. Szeretethiány. Elhagyatottság.
Ezek mind-mind olyan fogalmak voltak, melyeket Byun Baekhyun úgy ismert, mintha csak a legjobb barátairól beszéltek volna. Sokszor úgy érezte, nincs oka ezekre gondolni, hiszen remek emberekkel van körülvéve, de még is. Az nem ugyanaz. Neki egy társ kell, akit szerethet, és aki viszont szereti őt. Egy kapcsolatra vágyott, amiben boldog lehet és önfeledt, akadályok és problémák nélkül. Ehelyett mi jutott neki? Egy szerződés, melyben feketén-fehéren le van írva, hogy bárminemű kapcsolatlétesítés esetén páros lábbal rúgják ki a bandából, és a cégtől egyaránt. Ő csak az álmait követte, de nem gondolta volna, hogy ennyi kötelezettséggel és önfeláldozással jár az idol lét. Ha már akkor tudta volna, hogy szinte mindentől elszigetelik, akkor talán még gyakornoknak sem állt volna be, nem hogy még debütált volna az újonnan „piacra dobott” fiú bandával. Ostobának érezte magát és meggondolatlannak, amiért ilyen könnyedén megpecsételődött élete hátralévő része egy aprócska aláírás végett a lap alján.

***

Több, mint négy hónap telt el azóta, hogy kijött az EXO debütáló száma, a Mama. Megannyi fellépést, fantalálkozót és szigorúan beosztott napirendet tudhattak maguk mögött a fiúk. Baekhyun büszke volt magára és a többiekre is egyaránt. Boldogsággal töltötte el, hogy már is mennyire sok rajongójuk van, és máris mennyi embernek ő lett a bálványa. Nem utolsó sorban sikernek könyvelte el magában azt is, hogy a rá osztott szerepet, illetve megformált személyiséget sikeresen tudta előadni a nagyközönségnek. Nagyon sokat gyakorolt rá otthon a tükör előtt álldogálva, és a banda többi tagjával beszélgetve.

A fanok milliónyi ajándékkal lepték meg kedvenceiket. Sorra érkeztek a plüssállatoktól kezdve egészen a drágább elektronikai cuccokon át a szerelmes levelekig, minden. De tényleg, szó szerint minden. Már nem győzték hova pakolni a kincset érő holmikat. Baekhyun, és a szobatársa, a mindig hangos, vicces és sokat beszélő Park Chanyeol egy külön kis szekrényt neveztek ki e dolgok tárolására, míg a többiek a nappaliban halmozták fel az ajándékokat.
Baekhyun kedvencei mindig is a szerelmes levelek voltak. Bár felidézték benne a régi érzéseket, de valahogy még is jól esett neki olvasni az istenítő sorokat. Szerette, hogy szerették. Örült, hogy voltak olyanok, akik így viszonyultak hozzá. Persze egy-két vallomás olvasása közben az egekbe szökött a szemöldöke, és kipirult az arca a zavarba ejtő mondatok láttán, de még ez is tetszett neki. (Azért a harmincnyolcadik „mit tennék Baekhyun oppával” című levél után kezdte egyre kínosabban érezni magát, de úgy vélte, talán ez még megbocsájtható a szexuálisan frusztrált fanoknak is. Hiszen mindenkinek van egy képzeletbeli múzsája ilyen téren. Vagy nem?)
Igazándiból Chanyeol szórakozott a legjobban a mocskos kis vallomásokon, és Baekhyunt piszkálva, szánt szándékkal elnőiesített, túlfűtött hangon adta elő neki drámaian a levelek mondanivalóját. Az aranytorkú vokalista nevetve nézte barátja előadását, a végén általában tapssal is díjazta a csodálatos alakítást. Chanyeol részéről a meghajlás kötelező volt.
Bár a legjobb az volt, amikor egy nagyon durva, három A/4-es oldalt kitevő levél érkezett az EXO rezidenciába, egyenest a Byun-Park szoba idősebb lakójának szánva. A colos aznap összehívta az egész bagázst, és a nappali közepén adta elő élete főszerepét a legnagyobb odaadással és szexualitással a hangjában. Egyikük sem tudta visszatartani az eszméletlen hangos röhögést a színészen kívül, még a vörösre pirult címzett is a combját csapkodva nevetett lábaival a parkettán zongorázva.
Felejthetetlen nap volt, amit egyrészt az egyik fantáziadús rajongójának, másrészt pedig a híres neves, feltörekvő színész, Park Chanyeolnak köszönhetett. Mérhetetlenül hálás volt és boldog, hogy egy ilyen embert tudhatott maga mellett.

Baekhyun észre sem vette, de az idő múlásával Chanyeol szépen lassan elfoglalta a „legjobb barát” címet.

***

Már lassan két hónapja, hogy a naptárak elején nem 2012, hanem 2013 szerepelt. Míg ez másoknak egy újabb számcserét jelentett, addig Baekhyun úgy érezte, most kezdődik csak igazán a kemény munka és annak gyümölcse. Még 2012 végén jelentette be a vezérigazgató, hogy a nyár beköszöntével hatalmas visszatérés várható az EXO tájékán, és ezt nem külön-külön, hanem együtt, mind a tizenketten fogják promotálni. Talán ez volt benne a legjobb rész. Újra együtt, akárcsak a trainee-s időszakban. Ahogy Baekhyun erre gondolt, mindig elmosolyodott. Imádta azokat az időket, annak ellenére is, hogy nagyon rövid időt töltött gyakornokként a cégnél. Személyisége végett hamar megkedvelték és befogadták a közösségbe. Baekhyun tudta, ez volt az ő életében az egyik legnagyobb fordulópont. Bekerülni azokhoz, akik később már a második családot alkotják. Eszméletlen visszagondolni rá. Sokszor hiányzott is neki az az élete. Néhanapján visszavágyott a múltba, és elszomorodott, mikor realizálódott benne, hogy soha semmi nem lesz olyan, mint akkor régen.

***

 A folytonos stressz és a megfelelési kényszer teljesen kikészítette Baekhyunt, mind testileg, és lelkileg egyaránt. A régelfeledett érzései már nem csak, hogy ezer éves jó barátokként köszöntek vissza rá, hanem egyenest olyanok lettek, akárcsak a szobatársa, kivel a nap huszonnégy óráját együtt töltötte. Gyakran előfordult, hogy sírásba torkollottak az esték, miknek záró jelenete az volt, hogy Chanyeol aggódó ölelésében nyomta el őt az álom. Ilyenkor mindig mellette ébredt, egymásba gabalyodott lábakkal, megosztott takaróval, és Chanyeol hosszú karjával maga körül.
Egy idő után Baekhyun a szobatárs szó helyett már csak az alvótársat használta. Nem alaptalanul, ugyanis nem volt olyan éjszaka, amit ne töltöttek volna együtt. Már csak megszokásból is, de Chanyeol automatikusan Baekhyun mellé kuporodott, mikor eljött az alvásidő, és ez olykor fordítva is igaz volt; Baekhyun lett a vendég a szomszédos ágy el nem foglalt részein, és Chanyeolt ez cseppet sem zavarta. A legjobbat akarta nyújtani Baekhyunnak, így elkövetett mindent, hogy az idősebbik ki nem mondott fájdalmait enyhítse. Elég jól ismerte már, tudta, hogy mikor mit gondol, és mikor mit érez. Baekhyunnak hatalmas támaszt jelentett a mély hangú rapper. Ha ő nem tartotta volna benne a lelket, akkor biztos, hogy rövidesen összeroppant volna a hatalmas teher alatt, amit a vállain cipelt nap, mint nap. Sokat köszönhetett neki, és ezt mindig próbálta kifejezni gesztusaival, és kedves szavaival egyaránt. Boldog volt, hogy ilyen közel került Chanyeolhoz, annak ellenére, hogy a legelején nem kezdődött felhőtlenül a kapcsolatuk. De mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást, így elkerülhetetlen volt, hogy ők ketten egymásra találjanak.
A sors fintora, emlegette sokszor Baekhyun Chanyeolnak, ki csak helyeslően bólogatott egy elégedett mosollyal az arcán. Tudod, Baek, szerintem te már a legelején bírtál engem, csak nem merted bevallani magadnak, hangzott sokszor a válasz, ami Baekhyunból minden adandó alkalommal kicsalt egy unott sóhajt és egy jónak titulált érzést. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi játszódott le benne, képtelen volt rá, hogy ésszerű, normális szavakkal körülírja. Olyan… olyan… jó és furcsa. Ennyiben állapodott meg magában. Ha valami furcsa, akkor az lehet jó?

***

Baekhyun hangtalanul osont végig a nappali egészén, ahol a tagok majd’ hetven százaléka tartózkodott. Mindegyikük tekintete a nagyfelbontású televízió képernyőjére tapadt, így észre sem vették a törölközőbe bugyolált vokalistát, ahogy elsomfordál mellettük. Baekhyun csak egy pillanatra torpant meg, hogy megnézze, mi érdekes köti le a többiek figyelmét. Fejbe tudta volna magát vágni, amint tudatosult benne, hogy az egyik éppen aktuálisan futó doramát nézik a tévében. Ez komoly, skacok? Hüledezve vonult el a helyszínről, egyenest a saját szobája felé vitték a lábai. Az ajtótól pár centiméterre megállt, nagy levegőt vett, jobb tenyerét a kilincsre csúsztatta. Hirtelenjében úrrá lett rajta az izgalom, teste remegni kezdett, gyomra egyre apróbb méretűre zsugorodott. Ajkai egyből egy félmosolyra húzódtak. Imádta ezt az érzést. Ez a jó és furcsa érzés volt, amit korábban még nem sikerült hova tenni, mostanra viszont már tudta a jelentését.
Jó és furcsa, vagy furcsa és jó? Elmélkedése közepette nyitott be a szobába, a törölközője szélét megszorítva hajtotta be maga mögött az ajtót. Ujjaival már automatikusan fogta közre a kulcsot, és fordította el a zárban kétszer.
– Cha—
Máskor még engedte, hogy szentbeszédét végig mondja, de aznap este Chanyeol nem volt kíváncsi Baekhyun meséire arról, hogy hagyhatna neki több meleg vizet, mert gyűlöl a langyos, szinte hideg zuhany alatt ácsorogni. Jól tette, hogy ajkaival elhallgattatta cserfes barátját.
– Honnan tudtad, hogy mit akartam mondani? – kérdezte Baekhyun, kezeivel végigsimítva Chanyeol izmos karjain, amint elszakadt azoktól a kívánatos ajkaktól. Már hetekkel ezelőtt feltűnt neki, hogy mintha a fiú többet edzett volna, sokkal jobban kivehető és érezhető volt a bicepsze.
– Túl jól ismerlek, Byunbaek – vigyorgott összes fogát kivillantva a magasságkülönbséget élvező fél, majd tenyerei közé fogva Baekhyun arcát, újból megcsókolta őt. Lágyan, érzékien, úgy, ahogyan napi rutinnal szokta. Chanyeol volt jelenleg az első, aki fejét elfordítva mélyítette a csókot, használatba véve a szájában nyugtalankodó izmát is. Szerette, mikor ily’ módon csókolhatta Baekhyunt. Jobban le tudta vezetni a felgyülemlett feszültséget, és nem utolsó sorban sokkal jobban is esett a számára. Ezzel persze csókpartnere sem volt másképp, Baekhyun imádta ezeket a lopott kis gesztusokat. Azt pedig ne felejtsük el, hogy hálás volt neki az összes csókért, amit kapott, és amit adhatott.


Minden akkor kezdődött, amikor három és fél hete Baekhyun felhozott egy igen merész és bizarr ötletet. Nem félt Chanyeol szemébe mondani, mit gondol, és mit érez az egésszel kapcsolatban, nyíltan kijelentette, hogy neki szüksége van valakire, aki el tudja feledtetni vele a magány és az egyedüllét keserű érzetét, aki kielégíti az elfojtott vágyait, ha már erre a szerepre nem volt egyetlen egy nő sem a láthatáron. (Vagy is lett volna, de ugyebár az a fránya szerződés…)
Ezt követően Chanyeol napokig kerülte az ötletgazdát, teljesen lesokkolta a felvetése, ám Baekhyun ész érvekkel támasztotta alá a pozitív felét a dolognak, próbálva ezzel meggyőzni szobatársát.
– Megértem, hogy furcsa, fejben is elég bizarrul hangzott – nevetett Baekhyun, ezzel is oldva a kezdetleges feszültséget kettejük között. Chanyeol vonakodva telepedett le a saját ágyára, lábait felhúzta a takaróra és törökülésbe vágta magát.
– Olyat kérsz, ami totál távol áll tőlem – vallotta be, aggódó szemeivel Baekhyunt figyelte. A fiú sóhajtott egyet, gondolatait összeszedve ismét felelevenítette magában az érveit. (Bár idegessége, és hevesen dobogó szíve végett nehéz volt másra koncentrálnia.)
– Másfél éve el vagyunk szigetelve a nőktől. Amióta idolok lettünk, megvonták tőlünk őket. Te nem vágysz egy barátnőre? Egy társra, aki szeret, és veled van? – ment közelebb Chanyeolhoz, észrevétlenül csökkentette az őket elválasztó távolságot. – Férfiakkal vagy körülvéve már egy ideje, és azért rájuk még sem tekinthetsz úgy, mint célpont, akiket behálózhatsz.
– Akkor miért hoztad fel nekem az ötletedet?
– Ez egyszerű – mosolygott Baekhyun. – Te vagy a legjobb barátom. És mivel téged illet ez a megtiszteltetés, ezért bátorkodtam megosztani veled a gondolatomat. Meg különben is, nem az a célom, hogy egy párt alkossunk, hanem hogy—
– Valakin kiéld a hiányodat…
– Ez kicsit durva megfogalmazás, de dióhéjban igen.
– Hmm…
– Nem kérek sokat, és ez a te érdekeidet is szolgálná.
– Nem tudom, Baek.
– Csak próbáljuk meg – meresztette csillogó szemeit Chanyeolra, a remény halvány szikrája bújt meg azokban a kérlelő, csokoládébarna íriszekben.
A colos másodperceken keresztül bambult a semmibe, emésztgetve magában a hallottakat. Baekhyun szavait apránként felidézte, és bár nem nagyon akarta, de belátta, hogy ez nem is annyira rossz ötlet.
Nem olyan régen neki is volt egy időszaka, amikor ölni tudott volna egy nő társaságáért, egy barátnőért, akivel jól megvannak és szeretik egymást. Ebből a szempontból megértette Baekhyun álláspontjait, de még is idegen volt számára az ötlet. Teljesen leegyszerűsítve, csak kihasználnák a másikat, hogy enyhítsék ezt a fajta hiányt. De vajon ha belemenne, meddig mennének el? Egyáltalán élvezné? Nem egyszer csókolózott már (és került intimebb helyzetbe az aktuális partnerrel), ez tény, de az a valaki mindig a másik nembe tartozott, most meg… Ez annyira abszurd.
– Nem tudom, Baekhyun – ismételte önmagát, ennél többet nem tudott hozzáfűzni.
– Kettőnk közül én vagyok a makacsabb, szóval addig nyúzlak, amíg ki nem próbáljuk – eredt meg a hyung nyelve, és Chanyeol csak ekkor vette észre, hogy már vele szemben ül az ágyán.
– Láttam rajtad, hogy fontolóra vetted, szóval…
– Az nem azt jelenti, hogy engedek neked.
– Ezt most úgy mondod, mintha le akarnálak teperni – forgatta a szemeit Baekhyun, majd megfontolt mozdulatokkal közelebb mászott Chanyeolhoz.
– Figyelj, nem tudom, oké? Olyan idegen…
– Chanyeol, nézz rám – mondta Baekhyun határozottan, jobb tenyerét legjobb barátja térdére helyezte. – Csak egy próbacsók. Ennyi az egész. Ha nem jó, és szerinted nem lesz tőle jobb, akkor nem erőltetem.
Néma pillanatok következtek, hosszas farkasszemezés kíséretében. Baekhyun nem engedett, hiszen már érezte a győzelem édes ízét, Chanyeol pedig próbált ellentmondani azoknak az idegesítő hangoknak a fejében, amik azt kántálták, hogy tegye meg.
– Na, jól van, gyere ide – azzal Chanyeol mély hangja csendült fel először a szobában. Baekhyun szinte örömtáncot járt (persze magában), és egy elégedett mosollyal az arcán ment egészen közel partneréhez.
– Ne nevess! – mondta Baekhyun, és kezeit az ölébe húzva hajolt Chanyeol arca felé.
– Ez annyira poén – kuncogott végül, de aztán többet nem engedett meg magának, mikor belenézett hyungja komoly tekintetébe.
Arcuk között a távolság vészesen csökkent, mindkettejük szíve olyan hevesen zakatolt, mintha csak most hagyták volna abba a több órán át tartó táncpróbát. Baekhyun mintha még bele is remegett volna az érzésbe, legalább is teljesen úgy tűnt Chanyeolnak. A Happy Virus nevéhez hívően nem bírta ki, ajkai egy kisebb félmosolyra húzódtak, jobb kezét pedig Baekhyun nyakára simította.
Már csak pár milliméter…
Chanyeol elméjében dúlt a harc a jó és a rossz gondolatok között, ám mielőtt még meggondolhatta volna magát, már késő volt. Ajkai finoman simultak Baekhyunéhoz, félig nyitott szemeit véglegesen lehunyta, elméjét kiürítve adta át magát az érzésnek, ami szépen lassan hatalmába kerítette. Óvatosan kóstolgatták egymást, egyikük sem siette el, vagy menekült el a másik elől. Baekhyun apró mosollyal fejezte ki tetszését, és bár félt barátja reakciójától, még is bátorkodott tenyereit Chanyeol combjaira simítani.
– Csak egy csókról volt szó – azzal elválva Baekhyuntól pajkosan csillogó íriszekkel duruzsolta mély hangján a rapper egy aprócska mosollyal szája szélében. Az ötletgazda felfedező útra indult kezeit nem húzta vissza, helyette lassan elkezdte simogatni Chanyeolt a nadrágján keresztül.
– Tudod, hogy érzékeny vagyok arra, ha a nyakamat birizgálják – mondta Baekhyun, egyenest Chanyeol szemébe meredve. –, szóval te kezdted.
Köztudott tényként tartották számon, hogy Baekhyun egyik érzékenypontja a nyaka volt. A lágy, óvatos érintésektől folyton futkosott a hideg gerincének vonalán, olykor libabőrös lett a karján és a lábán is egyaránt.
Chanyeolnak fel sem tűnt, merre kalandozott el a jobb keze, teljesen természetesnek tűnt Baekhyun pőre bőrét simogatni.
– Ne haragudj.
– Ne szabadkozz.
– Csak azért ne, mert tetszett, mi? – vált nulla egész kéttized másodperc alatt Chanyeol komolyból szórakozottá. Ezeket a hangulatváltozásokat ő már nem is érzékelte, viszont Baekhyunt mindig meg tudták lepni, hogy az egyik pillanatban még ilyen, a másikban meg már olyan.
– Érdemes tagadni?
– Nem hiszem.
Baekhyun elmosolyodott, és folytatásba invitálva Chanyeolt, nyelvét végigvezette a fiú alsó ajkának vonalán. A colos abban a pillanatban kidugta rózsaszínben tündöklő izmát, és hozzáérintette Baekhyunéhoz, majd a tarkójához vezetve kezét, beletúrt annak barna hajkoronájába. Baekhyun megengedett magának egy aprócska mosolyt, és nyelvjátékukat megszakítva csókolta szájon ismét Chanyeolt. Fürge nyelve azonnal befurakodott legjobb barátja szájába, és halkan felmordult, mikor izmát a hófehér és egészséges fogak satuba fogták. Chanyeol combjára erősen rámarkolva próbálta elérni, hogy kiszabaduljon. A Happy Virus egy idő után végül megkönyörült barátján, és nyelvét elengedve, nevetve vált el Baekhyuntól.
– Ez fájt! – csapott rá az elkövető lábára, kinek a gyenge kis ütés meg sem kottyant. Továbbra is boldogan méregette csókpartnerét.
– Bocsi.
Baekhyun hirtelen mély levegőt vett, a vonásait rendezte, és egy elégedett félmosoly ragyogta be az amúgy sem hétköznapi arcát. Most az egyszer úgy érezte, sikerült olyan gyorsan váltania, mint ahogyan Chanyeol is tette nemrégiben.
– Miért nézel így? – húzta föl egyik szemöldökét Chanyeol, mialatt Baekhyun továbbra is csak somolygott.
– Élvezted.
– Tes—
– Élvezted – ismételte magát, a félmosolya pedig egy hatalmas vigyorrá teljesedett ki. Chanyeol zavartan pislogott Baekhyun íriszeibe meredve, kezeit az ölébe húzva, ujjait kezdte el tördelni.
– Hát azért nem m—
– Láttam rajtad!
– Hagyd abba!
Baekhyun harsányan felkacagott, majd megsimogatta Chanyeol karját.
– Szerintem jó volt – mondta lágyan, és aranyosan várta a másik fiú reakcióját.
– Hát…
– Nem kell szégyellni, hogy tetszett – nyugtatta Chanyeolt, és magához rántva a fiút, hosszasan megölelte.
Chanyeol egyik fele úgy érezte, eszméletlen nagy hülyeséget csinált, és ezzel elindított egy hatalmas lavinát a Baekhyunnal való kapcsolatában. Hogy jó irányba, vagy rosszba, nem tudta még megítélni, hiszen a másik része szerint helyesen cselekedett. Tényleg jobb érzéssel töltötte el, hiányzott már neki, hogy valakivel intimebb kapcsolatba kerüljön. Plusz még furcsának is találta, hogy bár hyungjával csókolózott, még is… még is tetszett neki. Nem volt rossz. Kifejezetten jó érzés volt, és Baekhyun csóktudása pedig ütötte a csillagos hatos mércét.
– Egy kikötésem lenne ezzel kapcsolatban – szólalt meg végül Chanyeol, komolyságot varázsolva magára kiegyenesedett ültő helyzetében.
– Hallgatlak.
– Senkinek… ismétlem, senkinek nem szólunk erről!
– Megőrültél? – hüledezett Baekhyun hatalmasra tágult szemekkel. – Még is miért szólnánk? Ilyen eszembe sem jutott. Ez kettőnk titka. Persze ha szeretnéd folytatni a továbbiakban is…
– Jó, bocsi – sóhajtott Chanyeol. – És… szeretném, csak ne nézz rám ilyen fejjel, mert még a végén félre értem a szándékaidat.
– Nincsenek rossz szándékaim, ne aggódj – mosolygott ártatlanul. – Nem terveztem, hogy a közeljövőben többet csináljunk a csókon kívül.
– Én sem. Amúgy meg kíváncsi lennék, hogy a bandában vannak-e mások is, akik ilyen felfogással rendelkeznek, mint te.
– Hát, itt vagy te.
– Akkor rajtunk kívül.
– Nem tudom, de nem is nagyon érdekel – vont vállat Baekhyun, majd egész testével beljebb csúszott az ágyon, hogy neki tudja dönteni a fejét a falnak. – Az az ő dolguk.
– Igaz.
– Chanyeol…
– Igen, Baek?
– Kérhetek még egy csókot? – meresztette áldozatára a meggyőzés legjobb fegyverét; a hatalmas kérlelő kiskutya szemeket.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire rákapsz. Mesterien csókolok, ugye? – húzogatta szemöldökeit a szórakozott rapper, mialatt közelebb mászott Baekhyunhoz.
– Meg kell hagyni, egész jó vagy.
– A legjobb!
– A legjobb én vagyok, Dumbókám, szóval lakat a szádra és gyere ide!
– Amúgy, majd ezt hogy csináljuk? – kérdezte Chanyeol, mikor Baekhyunnal szembe leült, és fejét ő is ugyanúgy a fehér falnak támasztotta.
– Hogy érted?
– Csak úgy szó nélkül lesmároljuk egymást, ha szükségünk van rá, vagy megkérdezzük, vagy—
– Én az első opciót választom.
– Húúú, izgi lesz.
– Na, ne beszélj már annyit, inkább gyere ide!
Chanyeol elmosolyodott Baekhyun türelmetlenségén, és készségesen tett eleget hyungja kérésének.

***

Attól a naptól kezdve ez már rendszeressé vált kettejük között. Olyan hétköznapi dolog lett, mint mondjuk a mindennapi étkezés, a felkelés reggel és a lefekvés éjjel, vagy, hogy Taót minden alkalommal megszívatta valaki, aki vele ment fürdeni.  Ez az ötlet még inkább összekovácsolta őket, a csapatmunkájuk sokkal precízebb lett, és szinte állandóan szinkronban voltak.

Tökéletes párost alkottak, és ez a mai napig így van. Senki sem tud a titkukról; se a rajongók, se a banda maradék tíz tagja. Ez csak az övék, és megfogadták, hogy a sírba is magukkal viszik, legyen bármi.

Azzal viszont Baekhyun nem számolt, hogy a hetek múlásával, és a hiány pótlásával egyhuzamban még egy dolog színre lép az életében.







Beleszeret Park Chanyeolba. 

2014. január 22., szerda

The words what you never will be forget [Baekyeol]


Nevetés, öröm, vidámság, jó kedv, boldogság  boldog vagy, mert melletted van;
 Várakozás, remény, sírás, szomorúság, szenvedés  szenvedsz, mert elhagyott.

Szép tavaszi nap volt. A madarak énekére ébredtem fel. A nap melege árasztotta el az egész szobát. Ő az ágyon feküdt, mint egy angyal, arca nyugalmat árasztott. Gyönyörű formás ajkai, kis pisze orra, világos barna haja; Ő volt a tökély számomra. A legjobb barátom, a szerelmem, a mindenem, az életem Ő volt. Csak néztem, ahogy némán feküdt, szemeit behunyva, pillái meg sem rebbentek; meg sem mozdult, csak mellkasa mozgott fel-le.

Nagy sóhaj hagyta el a szám; miért ilyen tökéletes? De egy pillanatra rá, büszkén néztem végig alvó barátomon, és akkor még tisztán tudtam; Nem leszek egyedül sosem. Nem sejtettem semmit, csak tudtam, senki nem fog elválasztani minket, hiszen barátságunk örök. Hittem neki; azt mondta örökre mellettem lesz, neki bármit elmondhatok, bízzak benne.

Sok reggel kezdődött így. Míg ő békésen aludt, én némán figyeltem, óvva őt mindentől. Én szerettem, tiszta szívemből, de neki csak egy jó barát voltam mindig is.


Fájdalom árasztotta el szívem mikor esténként fáradtan hazaért. Nem tudom mit csinált, kivel és hol, de reméltem, hogy csak valami fontos elintéznivalója akadt.. minden nap.

Tiszta szívből reméltem, hogy igaz, amikor azt mondja szeret, hiányoztam neki, mikor megölel, mikor velem van. Az agyamba véstem szavait, és megjegyeztem mikor azt mondta: Örökké melletted leszek. Hittem, hogy így lesz, nem is gondoltam másra, ez csak így lehet.
Szomorkás tekintettel őt figyeltem, amikor hazaért. Haja kócos volt, arca fáradtságot tükrözött, ruhái vizesek.
– Hiányoztál – vontam magamhoz szorosan, amit ő is viszonzott. Kis ideig nem szólt semmit, majd halkan válaszolt.
– Te is. – Hangja nem volt meggyőző, de hittem, hogy csak a fáradtság beszél belőle. 
– Kérsz valami vacsorát? – váltam el tőle, s a konyha felé mutattam. Csak némán ingatta a fejét. Biztos evett már valahol. – Baekhyun... - szóltam utána, mivel némán elindult a fürdő felé. Hátra nézett, és fejével biccentett, hogy mit szeretnék. – Ah.. Semmi... – mást nem tudtam mondani. Ő csak elmosolyodott és ment tovább. Hiányzott a régi énje, amikor legjobb barátom és az az ember, aki az én szerelmem is volt egyben. Olyan sokat jelent nekem, nem tudom miért csinálja ezt velem. Sokszor úgy érzem, szándékosan megbánt, nem törődik velem, mindenki más fontosabb kezd lenni mint én. Én, aki annyi mindent megtett érte; Én aki mindig mellette volt; Én, aki meghallgattam bármi gondja volt; Én akivel annyi közös emléke volt; Én... Eldob olyan emberekért, akik sosem fogják őt őszintén szeretni.

Csak ültem az ágyamon, és gondolkodtam. Elég rossz napom volt. Rosszul ébredtem, és úgy éreztem egyedül vagyok. A barátaimat nem is érdekelte mi van velem. Nem foglalkozott velem senki sem. Hagyták, hogy egyedül legyek, hogy egyedül szenvedjek. Általában én szoktam felvidítani mindenkit, ha bármi van én meghallgatok bárkit, és jobb kedvre derítem, ezzel ellentétbe velem senki sem törődött. Annyira rosszul esett. Elhagytak azok, akikben a legjobban bíztam, és szerettem őket.
De ott volt nekem Ő.
Halkan odasétált mellém, és megállt velem szemben. Könnyáztatta szemeimmel rá sem néztem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de kezébe vette arcomat és maga felé fordította.
– Mi a baj? – kérdezte lágy hangon, amibe egészen beleborzongtam. Elmondtam neki bánatom, mindent töviről hegyire, csak azt nem, hogy fáj az is, amit ő tesz velem. Ő is csak olyan volt mint mások. Egyedül hagyott, míg én bármit megtettem volna érte. Tudtam, hogy lassan itt fog hagyni, hiszen el fog menni, mint minden nap. – Chanyeol... Én mindig itt leszek melletted te is tudod – súgta halkan. – Nem leszel egyedül.
Lassan felálltam, de nem engedte, hogy elmenjek. Féltem, hogy könnyeim továbbra is csak hullani fognak. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Szorosan magához ölelt. Jól esett közelsége, hogy végre éreztem, velem van.
–Lassan mennem kell...  – súgta fülembe.
– Ne hagyj egyedül – vágtam rá azonnal, de hangom elcsuklott ahogy kiejtettem az 'egyedül' szót.
– Sajnálom.. – Fejemet lehajtottam, mire ő hajamba túrva tarkómra tette a kezét, és egy hirtelen mozdulattal megcsókolt. El sem tudtam hinni. Olyan gyorsan történt, hogy szinte alig volt időm rá, hogy visszacsókoljak, már váltak is el ajkaink. – Mennem kell.. – súgta – De ha újból találkozunk, ezt folytatjuk.

Ezután vagy két napig nem is jött vissza. Reményekkel teli várakozás volt ez a két nap, vártam, hogy újból láthassam. Reményt láttam rá, hogy több is lehet, hogy ő is úgy érez, mint én. De mind hiába. Mikor legközelebb hazajött, mintha nem is történt volna semmi két nappal ezelőtt. Nem is próbáltam felhozni a témát, csak magamban emésztgettem. Innentől kezdve szépen, fokozatosan távolodott el tőlem. Hagytam hadd menjen, nem akartam magamhoz láncolni. Hosszú sírós éjszakák, végtelennek tűnő idő. Vártam, hogy visszatérjen hozzám, a barátom, akit barátomnak hittem; Aki megígérte: Örökre velem marad.

Kis idő elteltével már nem is láttam többet. Kilépett az életemből, mintha nem is lett volna sohasem. 


//
(Ezt a remek történetet legjobb barátnőm írta, és mivel másnak nem mutatta ezt a csodát, ezért úgy éreztem, hogy majd én megosztom az emberekkel. Remélem mindenkinek legalább annyira fog tetszeni, mint nekem!)