Twins [Luhan, Sehun]

A fiú átölelt, egyik kezével hátamon végig simított, míg a másikkal hajamba túrt. Kellemetlenül éreztem magam, pedig már oly’ sokszor eljátszottuk ezt. Óvatossága még inkább idegessé tett, kedvességétől a falra másztam. Nem az enyém volt, nem is szerettem, de valahogy még is volt benne valami, ami elvarázsolt és magával ragadott. Talán a hatalmas nagy barna szemei, esetleg a tökéletes arca, lehet a kisugárzása, nem tudom. Mindenesetre furcsa érzéseket tápláltam iránta, míg ő szerelemtől túlfűtött csókokat nyomott ajkaimra. Próbáltam én is olyan beleéléssel viszonozni, mint ahogy ő tette, de valahogy nem ment. Nem tudtam szerelmesen csókolni egy olyan fiút, akit nem is szeretek. Vonzódás ide-oda, nekem ez nem ment, és ahogy feltűnt, ezt ő is megérezte.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva, miután elváltunk egymástól. Nyeltem egy nagyot, ezzel igyekeztem legyűrni az óriási gombócot, ami az imént talált helyet magának a torkomban. Borzalmas érzés volt. Zavartan megráztam a fejemet, de megszólalni nem tudtam volna. Eleve, már a tekintetét nem bírtam állni. Rendesen éreztem, ahogy az arcom ég, elszégyelltem magam.

– Nyugi, nincs semmi – szólaltam meg végül, ezzel megtörve a – számomra – kínos csendet. Fejemet lehajtottam, így biztosítottam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Túl sok szeretet és odaadást láttam az imént a tekintetében, míg az enyémben ezeknek az érzéseknek egy halovány szikrája sem volt. Ha tehettem volna, elmenekültem volna előle úgy, hogy soha többet ne kelljen rám néznie.

– Olyan feldúltnak tűnsz – duruzsolta, s végigsimított arcélemen. Pilláimat összeszorítottam, igyekeztem lenyugtatni az érzéseimet és a saját magam felé táplált haragot, gyűlöletet. Egyre kellett koncentrálnom; most Luhan az enyém, az én szerelmem. De a figyelmemet nem kerülte el az egyetlen biztató mondatom sem; Ez csak egy szerep. Sóhajtottam egyet, majd a nyaka körül összekulcsolt kezeimet szétválasztottam és minden gátlásomat levetve durván a hajába túrtam, s megcsókoltam. Megszeppenve vont közelebb magához, de aztán szája egy apró mosolyra húzódott, mielőtt viszonozta volna a túl hevesre sikeredett csókomat. Reméltem, hogy ezzel megelégszik, és nem kell neki több, de tévedtem. Sokkal mohóbb lett, szinte már felfalt. Alig bírtam tartani magamat, már ott voltam, hogy kiszabadulok a karjai közül és hazamegyek a lehető leggyorsabban. De amikor némiképp felmértem kezeinek a tartózkodási helyét, rájöttem, hogy ebből aztán semmiféle eliszkolás nem lesz. Mikor tenyerei már olyan testrészeimre vándoroltak, amit épp ésszel nem tűrtem, elhúzódtam tőle, és a vállába ütöttem. Ekkor kapcsoltam, hogy gyorsan ki kellene találnom valami kifogást az előző cselekedetemre, mielőtt még félre értené az egészet.

– Az utcán nem illik taperolni! – rivalltam rá, mire felkuncogott. Közelebb jött hozzám, kezeimet megfogva kettőnk közé emelte őket, az egyik kézfejemre egy apró csókot nyomott.

– Ne haragudj, csak tudod, nehéz fékeznem magam. – Ártatlan, kisfiús mosolya levett a lábamról, csillogó íriszeiben elvesztem. – Talán nem tetszett? – kérdezte halkan. Nyeltem egyet és vettem egy nagy levegőt. A szerephez hűen tartottam magam, így hát válaszoltam is neki rögtön.

– De, nagyon is, viszont az utcán ilyet nem lehet – füllentettem egy kis kioktatással vegyítve. Reméltem, hogy elég hiteles vagyok és nem fog többet úgy hozzám nyúlni.

– Akkor tudod mit? – Sejtelmes volt, hangjában némi perverziót fedeztem fel. Gondolatban már a síromat ástam.

– Na mit? – vágtam rá kérdésemet egyből, mielőtt még tudta volna folytatni. Nevetett egyet, majd kezeimet elengedve arcomat megsimogatta. Érintése gyengéd volt, a vártnál sokkal finomabban cirógatta a bőrömet.

– Menjünk hozzám. Ott már szabad minden – suttogta és egy gyors csókot nyomott ajkaimra. Reagálni nem volt időm, nem hogy még válaszolni. Elkerekedett szemekkel néztem pajkosan csillogó íriszeibe. Úgy éreztem most jön az, mikor a szépen kiásott sírba belefekszek és megkérek valakit, hogy dobálja rám a földet.

– Tudod az a baj, hogy nem lehet – bújtam hozzá közel, arcomat a nyakához rejtettem. Nem akartam látni a reakcióit, nem akartam látni a tökéletességét, amivel talán meg is tudna győzni.

– Miért nem? – ölelt magához szorosan. Tenyerét gerincem vonalán fel, s le csúsztatta, ezzel egy kicsit sikerült megnyugtatnia. Sóhajtottam és hosszú, csendes percek múlva feleltem a kérdésére.

– Női problémák.

– Óh – nyögte halkan. Egy győzelmi mosoly kúszott arcomra, belül már tomboltam örömömben. – Akkor majd máskor, amikor neked is jó – hadarta zavartan. Felkuncogtam és nyakába pusziltam. Muszáj volt, éreztetnem kellett vele, mintha tényleg kedvelném.

- Úgy legyen.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – váltott gyorsan témát, hangja egyből felderült. Szívem egy ütemet kihagyott, majd fájdalmas dobogásba kezdett. Pilláimat lehunytam, próbáltam nem gondolni a szúró érzésre a mellkasomban.

- És én mondtam már? – motyogtam alig hallhatóan. A pár perces jó kedvemet az imént elsuhanó lágy szellő magával vitte, ki tudja milyen messzire. Újra komor lett a hangulatom, ismét a föld alá kívántam magamat... hiszen sajnos senki nem volt olyan kedves, hogy elásson.

- Nem, még nem mondtad – incselkedett velem. Nyöszörögtem egy kicsit, mire kinevetett. – Szeretlek, te!

- Hát még én hogy szeretlek – mondtam tettetett lelkesedéssel. Óh, istenem, nem akarom tovább becsapni ezt a fiút!

– Figyelj, nekem ebből már elegem van – mondtam dühösen. Testvérem egy pillanat figyelmet sem szentelve nekem tovább illegett a tükör előtt. – Hallod, amit mondok?!

– Igen, hallom – válaszolt halál nyugodtan.

– Akkor meg? Mikor fogod végre dobni azt a szerencsétlen fiút? – kérdeztem ingerülten, kezeimet karba tettem.

– Olyan kis aranyos, ne mond, hogy nem kedvelted meg.

– Nem nekem kell kedvelni, hanem neked. Elvégre a te pasid. Szegény olyan reménytelenül szerelmes, nem tudok már mit kezdeni vele.

– Hát add meg neki, amit akar – mondta félvállról.

– Te vagy az, amit akar – vágtam vissza egyből.

– Jelenesetben te vagy az – villantott rám egy győztes mosolyt a tükörből. – Ahelyett, hogy itt pampognál, boldog is lehetnél vele.

– Nem tudom, mennyire tűnt neked fel, de nekem ő nem jön be. Igaz, aranyos, kedves és te egyáltalán nem érdemled meg! – Mérgemben már majdnem neki estem.

– Még egy-két alkalom, oké? – fordult felém, így immár a tükörnek mutatta a csupasz hátát. – Csak hogy meggyőződhessek, hogy az új jelöltem tényleg velem akar lenni.

– Undorító vagy – morogtam vérben úszott tekintettel. Harsányan felkacagott, de nem méltatott a válaszra. – Szegény Luhan azt hiszi, hogy én vagyok te, míg az állítólagos szerelme meg más fiúval kavar nap, mint nap. Nem szégyelled magad? Komolyan, már az én képemről ég le a bőr a te hülyeséged miatt! – A pulzusom az egekben lehetett, temérdeknyi vér tódult az arcomba az idegességtől. Nagyon fel tud hergelni az ilyen dolgokkal.

– Élni tudni kell – vonta meg a vállát és tovább próbálgatta a ruháit a tükör előtt. Az állam valahol a padlón koppant, szemeim elkerekedtek. Normális esetben neki estem volna, de most egy halványi szikrát sem kaptam. Nem is értem, miért lett ilyen. Régebben sokkal normálisabb volt, jobban hasonlítottunk belsőleg, mint külsőleg. Mára már ez fordítva volt.

– És... hogy hívják a másik fiút? – tereltem az előző, feszült témát. Nekem is nehezemre esett, az iménti sokkból valahogy végül ki kellett zökkennem.

– Nem mondtam még? – pillantott rám a tükörből. Fejemet megráztam, amit még pont látott. – Sehun – válaszolta örömteli hangon. Az agyam felmondta a szolgálatot, ugyan úgy, ahogy a szívem is. Ismét egy sokkhatás ért, most viszont a név hallatán.

– Az a Sehun? – kérdeztem, bár felesleges volt. Bőszen bólogatott, s vidám nevetése töltötte be a szoba minden egyes pontját. Bágyadt mosolyra húzódtak ajkaim, egy szót sem tudtam kinyögni. Néma csöndben kisétáltam testvérem szobájából, majd a sajátomba vettem az irányt. Sírni lett volna kedvem, de tartottam magamat. Miyoungot a Pokolba kívántam, legszívesebben megfojtottam volna a saját, új topjának a pántjával. Undorító egy lány, ez nem vitás! Sehunt már lassan négy éve többre tartottam, mint egy egyszerű barátot – amiről persze csak mi tudtunk – és még is ezt tette velem. Ez felért számomra egy hátbatámadással. Bár igazából annyira nem lepett meg a cselekedete. Kettőnk közül mindig is ő volt a merészebb, a bevállalósabb, míg én inkább a háttérben meghúzódtam és figyeltem az eseményeket. Ebbe a hülye játékba meg végül sikerült belecsalnia. Eleinte tényleg jó buli volt, meg vicces, hogy mikor Miyoung nem ért rá, akkor én találkoztam Luhannal, de az elmúlt hetekben már teljesen kész voltam ettől az egésztől. Már nem is találkozott vele, mindig én mentem el a megbeszélt randikra. Miyoung helyett én kaptam azt a bizonyos csókot, de ez őt látszólag nem zavarta, viszont engem annál inkább! Luhant bírtam, de mint barát, nem kellett.

Sokáig törtem a fejemet, míg kitaláltam, hogy visszavágok neki. Nem érdekelt, hogy ezután mi lesz a kettőnk kapcsolatával, hiszen azt már én réges-rég eltemettem magamban. Az erős testvéri kötelék már a múlté volt. Nincsen mi, csak Miyoung és Sooyoung. 

Egy szép nyári napunk volt, az idő odakint kellemes, a kitervelt ötletem pedig tökéletes.

– Sooyoung, sietnél? – kérdezte nővérem a szobám ajtaja előtt állva. Épp a rövidnadrágomat vettem fel, ami történetesen az utolsó volt a képzeletbeli listán.

– Igen – kiabáltam ki. Megigazítottam még a hajamat, gyorsan kifésültem, egy leheletnyi parfümöt fújtam magamra, és már az ajtó másik oldalán is voltam.

A belvárosba mentünk, pontosabban a belvárosi térre. Arról értesültem, hogy ellátogatnak hozzánk a külföldi árusok, így mindent lehetett kapni, ami csak szem-szájnak ingere. Nekem az első egy háromgombócos fagyi volt, amit aztán egy nyaklánc követett, és minden ilyen-olyan apróság. Miyounggal nem igen foglalkoztam, néha-néha a telefonom kijelzőjére pillantottam, hogy tudatában legyek, mennyi időnk van még a szórakozásra. Négy óra előtt pár perccel karon ragadtam a nővéremet, majd a távolban tornyosuló szökőkút felé húztam.

– Miért megyünk oda? – kérdezte kíváncsian. Elnevettem magamat, hiszen én már tudtam az egész lényegét.

– Csak akarok pár képet csinálni ott – vettem elő a zsebemből a mobilomat. Arcomról a mosolyt nem lehetett levakarni, s mikor megpillantottam a két fiút egymással beszélgetni, hatalmas nagy nevetésben törtem ki ismét. Édes a bosszú.

– Látom, jó kedved van – nevetett velem Miyoung annyi különbséggel, hogy neki fogalma sem volt, hogy milyen nagy égés lesz az elkövetkezendő pár perc.

– Óh, de még milyen jó! – mosolyogva ragadtam meg erősebben a karját, mikor már jobban láttam a két áldozat alakját. Nővérem a szemét törölgette a könnyektől, én ez idő alatt odakiabáltam a két srácnak.

– Luhan, Sehun, helló! – integettem feléjük, mire mind a ketten felénk kapták a fejüket, ezzel abbahagyva az eszmecseréjüket. Az arcukra kiülő meglepettség óriási volt. Miyoung nevetése alábbhagyott, egy pisszenésnyi hangot sem hallottam tőle ezután.

– Mi..Miyoung? – cikázott Luhan tekintete köztem és nővérem között. A fogságba esett kígyó szabadulni akart, ám én nem engedtem el őt egy könnyen, így egy pillanatra abba is hagyta a ficánkolást.

- Ő az – mosolyogtam és a testvéremre mutattam. – Én Sooyoung vagyok – biccentettem egyet. – Sehun... te meg már ismersz – haboztam egy kicsit, hogy mit mondhatnék neki, de végül a könnyebbik utat választottam és próbáltam közömbös maradni.

– Ehh – nyögte a meglepett Luhan, akinek a képéről csak úgy sütött a döbbenet. – Nem is tudtam, hogy kettő van belőled – méregette a nővéremet. Ez kicsit szíven ütött, de végülis igazat adtam neki.

– De most miért kellett idejönnünk mindketten? – érdeklődött Sehun is egy pillanatnyi csend után. Sziszegtem egyet, de aztán győztes mosollyal az arcomon intéztem feléjük egy kérdést.

– Hogy is hívják a barátnőtöket?

– Miyoung.

– Mi... – kerekedtek el Luhan szemei a név hallatán, majd mérgesen hol Sehunra, hol pedig az említettre nézett. – Micsoda?!

– Eressz el te nyavalyás! – tolt el magától, s kezét kihámozta a markomból a testvérem. Láttam rajta, hogy a sírógörcs határán áll és épp azon agyal, hogy milyen frappáns választ adjon a két fiúnak. – Figyelj Luhan, én meg tudok mindent magyarázni! – Ekkor a magasabbikhoz fordult. – És neked is Sehun! De tényleg, mindent!

– Szánalmas vagy – szűrte fogai közül a szőke. Tekintetében megannyi megvetést láttam, dühvel vegyítve. Miyoung egy szót sem szólt, a magyarázatból annyi lett, hogy elrohant, ezzel magamra hagyva a két fiúval. Őszintén szólva örültem is, hiszen így nekem is könnyebb volt elmondanom nekik az igazat.

– Luhan, tőled tartozom egy bocsánat kéréssel – mentem oda hozzá, s mélyen meghajoltam előtte. Tényleg szántam bántam a bűnömet, ez nem is volt vitás.

– Még is miért?

– Nem volt furcsa az utóbbi pár hétben ”Miyoung”?

Eltűnődött, hogy mit válaszoljon, de aztán nem váratott meg sokáig.

– De, kicsit mintha távolságtartó lett volna – mondta végül. Megköszörültem a torkomat és most jött az, hogy szépen lerántom a leplet az egész történetről.

– Nos, az a Miyoung nem Miyoung volt. Én voltam. Én találkoztam veled és engem csókoltál meg helyette. És – emeltem fel mutató ujjamat, ezzel megakadályoztam, hogy bármit is tudjon mondani. – azokban a hetekben már komolyan engem ölt meg a lelkiismeret furdalás. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el, de eleinte még jó buli volt. Csak hát ugye nővérem megtalálta Sehunt, és innentől jöttek a bajok...

– Nem tudom, hogy erre még is mit lehetne mondani – tükröződött arcáról az értetlenség és a tehetetlenség. Megértettem a helyzetét, én sem kaptam volna szikrát ebben a helyzetben.

– Mindegy, a lényeg, hogy bocsánat – hajoltam meg előtte még egyszer.

– Felejtsük el, oké? – vakarta meg a karját idegesen, mire válaszként bólintottam. Sóhajtott egy hatalmasat. – Többet soha az életbe nem kezdek ki ikrekkel – sétált el mellettem úgy, hogy ezt a mondatot szánt szándékkal hangosan mondta ki. Szívem szerint bokán rúgtam volna, de ebben a szerencsétlen helyzetben az egész szív fájdalmát megértettem. Sajnáltam őt, de hát ilyen az élet; egyszer fent, egyszer lent. Minden jó szándékkal kívántam neki, hogy találjon magának valami normális barátnőt.

– Tőled a nővérem nevében kérek bocsánatot – fordultam Sehun felé, amikor már csak ketten maradtunk. Meglepett, hogy ő idő közben nem ment el.

– Nem kell, ne hajolgass – állított meg a vállamnál fogva. Fapofával nézett rám, mikor kiegyenesedtem. Kicsit megszeppentem, de arcán a komorságot egyből egy aranyos mosoly váltotta fel. Szemei apró kis csíkká zsugorodtak össze, nagyon édes volt.

– Te... nem mész el? – kérdeztem zavartan, s arra az irányba mutattam, amerre Lulu távozott. Szórakozottan megrázta a fejét.

– Van pár szabad perced? – Kérdése hideg zuhanyként ért, ledöbbentett.

– Van.

– Szuper, akkor menjünk – mutatott a vásár felé, mire elmosolyodtam.

– Miért csinálod ezt? – kíváncsiskodtam, amint elindultunk. Megvonta a vállát és rám mosolygott. Azt hittem menten csillagokat látok miatta.

– Mármint mit?

– Hát ezt. Azt hittem, hogy Miyoung miatt megutálsz vagy valami. – Mimikáját látva azon nyomban meg is magyaráztam. – Hát tudod, ő az ikertesóm.. hasonlítunk... nem emlékeztetlek rá?

– Egyáltalán nem.

– Ugh, ez meglep – szegeztem tekintetemet az árusok szebbnél szebb portékájára.

– Inkább ő emlékeztetett rád – mondta halkan.

– Hogy mondod? – kaptam felé zavartan a fejemet. Ő csak mosolygott, és megrázta a fejét, jelezve, hogy ’semmi’. Elvigyorodtam, bár próbáltam nem mutatni az örömömet.

– Ne nézz hülyének, tudom, hogy hallottad.