The words what you never will be forget [Baekyeol]

Nevetés, öröm, vidámság, jó kedv, boldogság – boldog vagy, mert melletted van;

 Várakozás, remény, sírás, szomorúság, szenvedés – szenvedsz, mert elhagyott.

Szép tavaszi nap volt. A madarak énekére ébredtem fel. A nap melege árasztotta el az egész szobát. Ő az ágyon feküdt, mint egy angyal, arca nyugalmat árasztott. Gyönyörű formás ajkai, kis pisze orra, világos barna haja; Ő volt a tökély számomra. A legjobb barátom, a szerelmem, a mindenem, az életem Ő volt. Csak néztem, ahogy némán feküdt, szemeit behunyva, pillái meg sem rebbentek; meg sem mozdult, csak mellkasa mozgott fel-le.

Nagy sóhaj hagyta el a szám; miért ilyen tökéletes? De egy pillanatra rá, büszkén néztem végig alvó barátomon, és akkor még tisztán tudtam; Nem leszek egyedül sosem. Nem sejtettem semmit, csak tudtam, senki nem fog elválasztani minket, hiszen barátságunk örök. Hittem neki; azt mondta örökre mellettem lesz, neki bármit elmondhatok, bízzak benne.

Sok reggel kezdődött így. Míg ő békésen aludt, én némán figyeltem, óvva őt mindentől. Én szerettem, tiszta szívemből, de neki csak egy jó barát voltam mindig is.

Fájdalom árasztotta el szívem mikor esténként fáradtan hazaért. Nem tudom mit csinált, kivel és hol, de reméltem, hogy csak valami fontos elintéznivalója akadt.. minden nap.

Tiszta szívből reméltem, hogy igaz, amikor azt mondja szeret, hiányoztam neki, mikor megölel, mikor velem van. Az agyamba véstem szavait, és megjegyeztem mikor azt mondta: Örökké melletted leszek. Hittem, hogy így lesz, nem is gondoltam másra, ez csak így lehet.

Szomorkás tekintettel őt figyeltem, amikor hazaért. Haja kócos volt, arca fáradtságot tükrözött, ruhái vizesek.

– Hiányoztál – vontam magamhoz szorosan, amit ő is viszonzott. Kis ideig nem szólt semmit, majd halkan válaszolt.

– Te is. – Hangja nem volt meggyőző, de hittem, hogy csak a fáradtság beszél belőle. 

– Kérsz valami vacsorát? – váltam el tőle, s a konyha felé mutattam. Csak némán ingatta a fejét. Biztos evett már valahol. – Baekhyun... - szóltam utána, mivel némán elindult a fürdő felé. Hátra nézett, és fejével biccentett, hogy mit szeretnék. – Ah.. Semmi... – mást nem tudtam mondani. Ő csak elmosolyodott és ment tovább. Hiányzott a régi énje, amikor legjobb barátom és az az ember, aki az én szerelmem is volt egyben. Olyan sokat jelent nekem, nem tudom miért csinálja ezt velem. Sokszor úgy érzem, szándékosan megbánt, nem törődik velem, mindenki más fontosabb kezd lenni mint én. Én, aki annyi mindent megtett érte; Én aki mindig mellette volt; Én, aki meghallgattam bármi gondja volt; Én akivel annyi közös emléke volt; Én... Eldob olyan emberekért, akik sosem fogják őt őszintén szeretni.

Csak ültem az ágyamon, és gondolkodtam. Elég rossz napom volt. Rosszul ébredtem, és úgy éreztem egyedül vagyok. A barátaimat nem is érdekelte mi van velem. Nem foglalkozott velem senki sem. Hagyták, hogy egyedül legyek, hogy egyedül szenvedjek. Általában én szoktam felvidítani mindenkit, ha bármi van én meghallgatok bárkit, és jobb kedvre derítem, ezzel ellentétbe velem senki sem törődött. Annyira rosszul esett. Elhagytak azok, akikben a legjobban bíztam, és szerettem őket.
De ott volt nekem Ő.
Halkan odasétált mellém, és megállt velem szemben. Könnyáztatta szemeimmel rá sem néztem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de kezébe vette arcomat és maga felé fordította.

– Mi a baj? – kérdezte lágy hangon, amibe egészen beleborzongtam. Elmondtam neki bánatom, mindent töviről hegyire, csak azt nem, hogy fáj az is, amit ő tesz velem. Ő is csak olyan volt mint mások. Egyedül hagyott, míg én bármit megtettem volna érte. Tudtam, hogy lassan itt fog hagyni, hiszen el fog menni, mint minden nap. – Chanyeol... Én mindig itt leszek melletted te is tudod – súgta halkan. – Nem leszel egyedül.

Lassan felálltam, de nem engedte, hogy elmenjek. Féltem, hogy könnyeim továbbra is csak hullani fognak. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Szorosan magához ölelt. Jól esett közelsége, hogy végre éreztem, velem van.

–Lassan mennem kell...  – súgta fülembe.

– Ne hagyj egyedül – vágtam rá azonnal, de hangom elcsuklott ahogy kiejtettem az 'egyedül' szót.

– Sajnálom.. – Fejemet lehajtottam, mire ő hajamba túrva tarkómra tette a kezét, és egy hirtelen mozdulattal megcsókolt. El sem tudtam hinni. Olyan gyorsan történt, hogy szinte alig volt időm rá, hogy visszacsókoljak, már váltak is el ajkaink. – Mennem kell.. – súgta – De ha újból találkozunk, ezt folytatjuk.

Ezután vagy két napig nem is jött vissza. Reményekkel teli várakozás volt ez a két nap, vártam, hogy újból láthassam. Reményt láttam rá, hogy több is lehet, hogy ő is úgy érez, mint én. De mind hiába. Mikor legközelebb hazajött, mintha nem is történt volna semmi két nappal ezelőtt. Nem is próbáltam felhozni a témát, csak magamban emésztgettem. Innentől kezdve szépen, fokozatosan távolodott el tőlem. Hagytam hadd menjen, nem akartam magamhoz láncolni. Hosszú sírós éjszakák, végtelennek tűnő idő. Vártam, hogy visszatérjen hozzám, a barátom, akit barátomnak hittem; Aki megígérte: Örökre velem marad.

Kis idő elteltével már nem is láttam többet. Kilépett az életemből, mintha nem is lett volna sohasem. 


//
(Ezt a remek történetet legjobb barátnőm írta, és mivel másnak nem mutatta ezt a csodát, ezért úgy éreztem, hogy majd én megosztom az emberekkel. Remélem mindenkinek legalább annyira fog tetszeni, mint nekem!)