The words what you never will be forget [Baekyeol]

Nevetés, öröm, vidámság, jó kedv, boldogság – boldog vagy, mert melletted van;

 Várakozás, remény, sírás, szomorúság, szenvedés – szenvedsz, mert elhagyott.

Szép tavaszi nap volt. A madarak énekére ébredtem fel. A nap melege árasztotta el az egész szobát. Ő az ágyon feküdt, mint egy angyal, arca nyugalmat árasztott. Gyönyörű formás ajkai, kis pisze orra, világos barna haja; Ő volt a tökély számomra. A legjobb barátom, a szerelmem, a mindenem, az életem Ő volt. Csak néztem, ahogy némán feküdt, szemeit behunyva, pillái meg sem rebbentek; meg sem mozdult, csak mellkasa mozgott fel-le.

Nagy sóhaj hagyta el a szám; miért ilyen tökéletes? De egy pillanatra rá, büszkén néztem végig alvó barátomon, és akkor még tisztán tudtam; Nem leszek egyedül sosem. Nem sejtettem semmit, csak tudtam, senki nem fog elválasztani minket, hiszen barátságunk örök. Hittem neki; azt mondta örökre mellettem lesz, neki bármit elmondhatok, bízzak benne.

Sok reggel kezdődött így. Míg ő békésen aludt, én némán figyeltem, óvva őt mindentől. Én szerettem, tiszta szívemből, de neki csak egy jó barát voltam mindig is.

Fájdalom árasztotta el szívem mikor esténként fáradtan hazaért. Nem tudom mit csinált, kivel és hol, de reméltem, hogy csak valami fontos elintéznivalója akadt.. minden nap.

Tiszta szívből reméltem, hogy igaz, amikor azt mondja szeret, hiányoztam neki, mikor megölel, mikor velem van. Az agyamba véstem szavait, és megjegyeztem mikor azt mondta: Örökké melletted leszek. Hittem, hogy így lesz, nem is gondoltam másra, ez csak így lehet.

Szomorkás tekintettel őt figyeltem, amikor hazaért. Haja kócos volt, arca fáradtságot tükrözött, ruhái vizesek.

– Hiányoztál – vontam magamhoz szorosan, amit ő is viszonzott. Kis ideig nem szólt semmit, majd halkan válaszolt.

– Te is. – Hangja nem volt meggyőző, de hittem, hogy csak a fáradtság beszél belőle. 

– Kérsz valami vacsorát? – váltam el tőle, s a konyha felé mutattam. Csak némán ingatta a fejét. Biztos evett már valahol. – Baekhyun... - szóltam utána, mivel némán elindult a fürdő felé. Hátra nézett, és fejével biccentett, hogy mit szeretnék. – Ah.. Semmi... – mást nem tudtam mondani. Ő csak elmosolyodott és ment tovább. Hiányzott a régi énje, amikor legjobb barátom és az az ember, aki az én szerelmem is volt egyben. Olyan sokat jelent nekem, nem tudom miért csinálja ezt velem. Sokszor úgy érzem, szándékosan megbánt, nem törődik velem, mindenki más fontosabb kezd lenni mint én. Én, aki annyi mindent megtett érte; Én aki mindig mellette volt; Én, aki meghallgattam bármi gondja volt; Én akivel annyi közös emléke volt; Én... Eldob olyan emberekért, akik sosem fogják őt őszintén szeretni.

Csak ültem az ágyamon, és gondolkodtam. Elég rossz napom volt. Rosszul ébredtem, és úgy éreztem egyedül vagyok. A barátaimat nem is érdekelte mi van velem. Nem foglalkozott velem senki sem. Hagyták, hogy egyedül legyek, hogy egyedül szenvedjek. Általában én szoktam felvidítani mindenkit, ha bármi van én meghallgatok bárkit, és jobb kedvre derítem, ezzel ellentétbe velem senki sem törődött. Annyira rosszul esett. Elhagytak azok, akikben a legjobban bíztam, és szerettem őket.
De ott volt nekem Ő.
Halkan odasétált mellém, és megállt velem szemben. Könnyáztatta szemeimmel rá sem néztem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de kezébe vette arcomat és maga felé fordította.

– Mi a baj? – kérdezte lágy hangon, amibe egészen beleborzongtam. Elmondtam neki bánatom, mindent töviről hegyire, csak azt nem, hogy fáj az is, amit ő tesz velem. Ő is csak olyan volt mint mások. Egyedül hagyott, míg én bármit megtettem volna érte. Tudtam, hogy lassan itt fog hagyni, hiszen el fog menni, mint minden nap. – Chanyeol... Én mindig itt leszek melletted te is tudod – súgta halkan. – Nem leszel egyedül.

Lassan felálltam, de nem engedte, hogy elmenjek. Féltem, hogy könnyeim továbbra is csak hullani fognak. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Szorosan magához ölelt. Jól esett közelsége, hogy végre éreztem, velem van.

–Lassan mennem kell...  – súgta fülembe.

– Ne hagyj egyedül – vágtam rá azonnal, de hangom elcsuklott ahogy kiejtettem az 'egyedül' szót.

– Sajnálom.. – Fejemet lehajtottam, mire ő hajamba túrva tarkómra tette a kezét, és egy hirtelen mozdulattal megcsókolt. El sem tudtam hinni. Olyan gyorsan történt, hogy szinte alig volt időm rá, hogy visszacsókoljak, már váltak is el ajkaink. – Mennem kell.. – súgta – De ha újból találkozunk, ezt folytatjuk.

Ezután vagy két napig nem is jött vissza. Reményekkel teli várakozás volt ez a két nap, vártam, hogy újból láthassam. Reményt láttam rá, hogy több is lehet, hogy ő is úgy érez, mint én. De mind hiába. Mikor legközelebb hazajött, mintha nem is történt volna semmi két nappal ezelőtt. Nem is próbáltam felhozni a témát, csak magamban emésztgettem. Innentől kezdve szépen, fokozatosan távolodott el tőlem. Hagytam hadd menjen, nem akartam magamhoz láncolni. Hosszú sírós éjszakák, végtelennek tűnő idő. Vártam, hogy visszatérjen hozzám, a barátom, akit barátomnak hittem; Aki megígérte: Örökre velem marad.

Kis idő elteltével már nem is láttam többet. Kilépett az életemből, mintha nem is lett volna sohasem. 


//
(Ezt a remek történetet legjobb barátnőm írta, és mivel másnak nem mutatta ezt a csodát, ezért úgy éreztem, hogy majd én megosztom az emberekkel. Remélem mindenkinek legalább annyira fog tetszeni, mint nekem!)

Sinned [Chanyeol] (+18)

– Chanyeol. – A suttogásnál hangosabban, a rendes beszéd hangom erejénél halkabban szólongattam őt, de mind hiába; fülét takarva nyakig el volt rejtőzve a paplan alatt. Mélyről jövő sóhajomat követően megfogtam a takaró szélét, feltérdelve az ágyra megbökdöstem. Cselekedetem után morgott egyet, de különösebb életjelet nem adott magáról.

– Chanyeol, fent vagy? – kérdeztem, pozíciómon változtatva ülésbe vágtam magam.

– Mmmm, igenn – válaszolta dörmögő, rekedtes hangján, mitől torkom azonnal összeszorult, gyomrom pedig ökölnyi méretűre zsugorodott. Alsó ajkamat beharapva, lélegzetvisszafojtva figyeltem őt, ahogy felém fordul, ásít egyet, s szemeit résnyire kinyitva beazonosít, mint „zaklatót”.

– Aludhatok veled? – suttogtam hevesen dobogó szívvel, az izgatottságtól kimelegedve eltűrtem frufrumat a homlokom elől.

A pár másodpercig tartó szemezésünk után bólintott, karjával minimális szinten felemelte a paplan eddig ágyon pihent részét, ezzel engedélyt adva arra, hogy bebújjak mellé. Egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki ajkaim közül, majd a takarót teljesen felemelve közelebb csúsztam hozzá, s elfeküdve megkerestem a számomra legkényelmesebbnek titulált pozíciót. Arcomat azonban pillanatok alatt elöntötte a pír, ahogy hiányos pizsamám miatt megéreztem; egy alsó gatyán kívül semmi más nem fedte tökéletes, perzselően forró testét. 

Úristen, gondoltam egy elaléló sóhaj közben, amit olyan halkan eresztettem ki magamból, hogy még egy teljesen éber ember is alig hallotta volna meg. Szívem új helyet találva magának a torkomba költözött, és olyan erővel lüktetett, hogy már rendesen irritálta a dobhártyámat az a monoton, dübörgő hang. A helyzeten az sem segített, hogy Chanyeol a karjával közelebb húzott magához. 

– Jó így? – érdeklődött, hangtónusából kivehető volt az álmosság okozta bódult állapota.

– I-igen.

– Mmmhh… jó éjt – intézte felém az utolsó szavait, másodpercek elteltével egyenletes szuszogása töltötte be az egész hálószobát. Lélegzetvétele kis mértékben csitította a bennem tomboló érzelmeket, de a tudat, hogy milyen közel is volt hozzám, teljesen megtörte az épp kialakulóban lévő harmóniát.

Akarom, akarom, akarom!, igen, pontosan ezekkel a gondolatokkal indultam el a szobám rejtekéből úgy bő tíz perccel ezelőtt. Még akkor, ott az ágyamon ülve röpke szekundumok alatt építettem fel magamban a már hetekkel ezelőtt kialakulóban lévő terv utolsó darabkáit. Úgy éreztem, eleget rágódtam rajta, és elegendő időm volt arra, hogy minden bátorságomat összeszedve véglegesen elhatározzam magam, és a kapcsolatunkat egy teljesen új szintre emeljem.

Izgalomtól reszketve simítottam végig az oldalán, ajkaimat óvatosan a kulcscsontjához érintettem. Mivel éberségének semmi jelét nem mutatta, ezért csillapíthatatlan vágyam kielégítését tovább folytattam; a tenyerem feszes fenekére vezettem, nyelvemmel apró csíkokat húztam forró mellkasán, miket olykor egy-két hangtalan csók váltott fel.

– Chanyeol – bukott ki belőlem a számomra legkedvesebb név egy sóhaj kíséretében, amikor bal kezemet felvezettem háta közepére, lábamat pedig átvetve csípőjén alfeléhez simultam. Mielőtt folytathattam volna az akciómat, éreztem, ahogy karmaim közt mocorogni, később helyezkedni kezd. Nyakamat visszahúzva teljesen mellkasához nyomtam az arcomat.

– Lana? – dörmögte félálomban, hatalmas ásítását követően vállamra helyezte tenyerét. Esküdni mertem volna, hogy ekkor nyitotta ki szemeit, ami egyenlő volt azzal, hogy nekem végem van.

– Te mit csinálsz? – Mintha egy teljesen más ember szólalt volna meg akkor, hangjából az álmosság másodpercek töredéke alatt szertefoszlott, inkább tűnt meglepettnek és idegesnek, mint elégedettnek és jókedvűnek.

– Én… csak… – a szavak a torkomra fagytak, egy jó indokot sem tudtam volna felhozni abban a pillanatban.

– Jézusom! – Szörnyülködve bújt ki a szorításomból, majd az ágyból kikelve egészen a hideg falig hátrált előlem.

– Megmagyarázom! – ültem fel hirtelenjében, idegességemet levezetve a hajamba túrtam, majd előbbi cselekedetét követve a matracról lemászva elé sétáltam.

– Még is miért csináltad? – pillantott le rám kitágult szembogaraival, tenyereit a vállamra helyezve távolabb tartott magánál. Hatalmasat nyelve próbáltam leküzdeni a szívem eddigi helyét hirtelenjében elfoglaló gombócot, de be kellett látnom, akárhányszor próbálkozok, az bizony nem fog onnan eltűnni.

A bátorságomat összeszedve arra a döntésre jutottam, hogy bármi is történjen ezután, meg kell próbálnom a lehetetlent. E gondolattól vezérelve mellkasához érintettem a kezeimet, nagyokat pislogva rá beharaptam az alsó ajkamat. Most, vagy soha…

– Vonzódom hozzád, Chanyeol – préseltem ki magamból az első szavakat. Őszintén, nehezemre esett leküzdeni a félelmemet, és figyelmen kívül hagyni az idegesség okozta reszketést is. – Minden egyes porcikám téged kíván, utánad epekedik – léptem hozzá egy arasznyit közelebb, mialatt kezeimet lassan, s feltűnés mentesen felvezettem a nyakához. – Tudod milyen érzés az, mikor a nap huszonnégy órájában együtt vagy azzal, akit szeretsz, de nem mondhatod meg neki, hogy mit érzel iránta egy harmadik személy miatt?

– Lana, hagyd abba…

– Pontosan, fogalmad sincs – húzódott egy bágyadt mosoly arcomra. – Még csak elképzelni sem tudod, hogy mennyire rossz. Én csak arra vágyom, hogy szeress úgy, mint ahogy én téged… Értsd meg, Chanyeol, kérlek.

– A-az apád lehetnék – hozta fel az első, igen nevetséges ellenérvét.

– Ne viccelj, én tizenhét vagyok, te huszonkilenc. Szerintem bőven nem vagyok már kislány, te pedig egyáltalán nem vagy öreg hozzám. Különben is, ezek csak számok – forgattam meg a szemeimet. – Ha anyu miatt félsz, ne aggódj, nem mondok el neki semmit sem.

– Lana, nézd – sóhajtott. –, ez nem így megy.

– De, így megy! – tartottam ki a saját igazam mellett. Tekintetében láttam, hogy kezd megtörni, szorításának gyengülése végett még egy apró lépést sikerült felé tennem.

– Ne erőszakoskodj! – parancsolt rám erélyesen, de íriszeiben megcsillanó halovány szikra mintha ennek teljesen az ellentettjét kívánta volna tőlem.

– Könyörgöm neked – nyaka köré fontam a karjaimat, lábujjhegyre állva ajkára súgtam az utolsó szavaimat. –, legalább csak ma éjjel szeress.

Kezei teste mellé hullottak, mély levegőt vett, amit orrán fújt ki egyenletesen, majd száját résnyire eltátva a szemeimbe meredt.

– Kérlek – egy röpke pillanatra érintettem csak párnáihoz az enyémeket, s apró mosoly ragyogta be az arcomat, mikor gesztusom után sem mutatott semmiféle ellenállást a folytatást illetően. Felbátorodva nyaltam végig ajkának alsó ívén. – Csak ma éjjel, Chanyeol – búgtam halkan, teljesen hozzá préselődve. – Szeress, mintha tényleg szeretnél, é—

A drámai felsorolásom kezdetét egy mámorító csókkal szakította félbe… pontosabban a nagybetűs ELSŐ CSÓKUNKKAL, amitől olyan szinten görcsbe ugrott a gyomrom, hogy azt hittem, elájulok az ölelésében, ugyanis a csókkal egy időben fonta derekam köré a karjait is. Tökéletes pillanat volt, egy tökéletes emberrel, s mikor már tényleg azt gondoltam, hogy ennél nem lehetne még tökéletesebb, megéreztem selymes, hosszú nyelvét átfurakodni a számba. Teljességgel beleremegtem a cselekedetébe.

– Fázol? – vált el tőlem egy pillanatra, de tényleg csak épp annyira, hogy ajkait a nyakamra tudja vezetni.

– Nem – pirultam, mint egy jól megérett paradicsom, miközben sóhajtva oldalra döntöttem a fejemet. Oldalamat simogatva indult meg az ágy felé, bódult állapotomnak köszönhetően össze-vissza botorkálva lépdeltem hátra, abba az irányba, amerre ő vezetett. 

Amint megéreztem térdemnél a matrac szélét elengedtem őt, ezzel egy időben lefejtette kezeit a derekam tájékáról, majd egy jól irányzott mozdulattal az ágyra lökött. Hatalmas, boldog mosolyra húzódó ajkakkal felültem, majd alsó párnámra ráharapva vártam a folytatást. Tekintetem arcáról egy másodperc erejéig a szemet kiszúró, éledező férfiasságára siklott, amitől önkénytelenül is, de kirázott a hideg. Gondolva egyet, lemásztam az ágyról, ezzel térdre ereszkedve előtte simítottam végig feszes, izmos combjain.

Ha már én tettem meg az első lépést, akkor ebben is én legyek az első kettőnk közül.

Kiegyenesedett gerincoszloppal hintettem egy aprócska puszit boxerén keresztül a férfiasságára, ezt követően egy könnyed mozdulattal lehúztam róla a már feleslegesnek titulált alsóneműt. Izgatottságtól reszkető kezekkel martam formás fenekébe, arcára pillantva szégyenlősen elmosolyodtam, mikor jobb tenyerét a fejemre simította. A valójában kiszemelt „áldozat” felé fordulva végignyaltam rajta, egy-két csókot megengedve magamnak fokoztam tovább az izgalmakat.

– Ahhhh – jött az első hang tőle, amint férfiasságának egy részét a számba vettem. Hajamba csúsztatott ujjaival tincseimbe markolt, a kielégülés iránti vágya pillanatról pillanatra, egyre inkább nőttön nőtt. Ezt onnan tudtam, hogy az én tempómat semmibe véve vette át az irányítást, s ezzel egy időben szapora lélegzetvételei, sóhajai gyarapodtak. Nem akartam, hogy elélvezzen – azt meg főleg nem, hogy a számba –, ezért bal kezemet csuklója koré fonva lecuppantam róla. Becses testrésze az előjáték során eléggé megkeményedett, így egy utolsó puszival megajándékozva állásba tornáztam magam.

– Nélkülem te ne. – Mutató ujjammal fel-, s leemelkedő mellkasára böktem, egy finom csókot nyomva a nyakára leszedtem magamról a topomat és a melltartómat.

– Értettem – hajolt oda hozzám, fülembe pihegve simított végig domborulataimon, s míg bal keze megállapodott az egyik mellemen, addig a felfedező útra indult jobb tenyerének kincses térképének „X” jelölését a falatnyi shortom és bugyim alatt találta meg. Ahogy hideg ujjai lüktető, nedves nőiességemhez simultak, felsóhajtottam, a hirtelen rám törő bizsergés pedig nem akart alább hagyni.

– Chanyeeoollh – kapaszkodtam a nyakába, amint a simogatásból célirányossá vált izgatás miatt ökölnyi nagyságúra tömörödött a gyomrom. – Úristeehhnn!

Ő nem volt olyan kedves, mint én, nem állt meg, egészen addig csinálta, míg egy halkabb nyögés nem bukott ki belőlem a nagy élvezkedések közepette.

Heves lélegzetvételem alatt ismét az ágyra lökött, a hirtelen rám tört fáradtság érzete végett könnyedén megszabadított a felesleges ruhadaraboktól. Alig bírtam ép ésszel felfogni, hogy mit ügyködik az ágy mellett, de mikor fülemet megcsapta az óvszeres zacskó tompa csörgésének hangja, egy győztes mosoly kúszott az arcomra.

Fölém térdelve végig simított az arcélemen, majd egy mézédes csókot nyomva ajkaimra, megkért, hogy másszak feljebb, mindezt olyan hangtónusban, hogy azt hittem, menten elmegyek miatta. Kérése teljesítését követően széttárta a lábaimat, alsó ajkamat fogaim közé véve vártam, hogy megtörténjen kettőnk között az első aktus.

– Szeretlek – csókolt ajkaimra. – Ma éjjel jobban, mint bárki mást.

Válaszom csak egy hatalmas mosoly volt, mit követett egy szenvedélyes, s érzéki csók. Egymásba merülve hirtelen ocsúdtam föl arra, ahogy merev tagját lassan és óvatosan belém nyomja. Számat eltátva lefagytam, majd ahogy eluralkodott rajtam ismét a bizsergető, kellemes érzés, újabb csókba invitáltam Chanyeolt.

Ideális tempója tökéletesen megfelelt, izgató, rekedtes hangja a leggyönyörűbb dallam volt számomra. Élveztem minden egyes vele töltött másodpercet az együttlét során, kifogástalanul értette a dolgát, vigyázott rám, csókokkal halmozott el, s hogy ne legyen annyira „jó fiú”, nem egy, s nem két helyen hagyott nyomot a nyakam tájékán.

Fárasztó, izmokat megmozgató erőfeszítésének gyümölcse a tökéletes este, kettőnk nem túl visszafogott nyögése és életem egyik legfelejthetetlenebb éjszakája lett. 

Boldog voltam. 

Teljes mértékben, boldog, hiszen Chanyeol szeretett. 

Még ha csak azon az estén is, de tiszta szívéből, nekem ajándékozva mindenét, szeretett.

Twins [Luhan, Sehun]

A fiú átölelt, egyik kezével hátamon végig simított, míg a másikkal hajamba túrt. Kellemetlenül éreztem magam, pedig már oly’ sokszor eljátszottuk ezt. Óvatossága még inkább idegessé tett, kedvességétől a falra másztam. Nem az enyém volt, nem is szerettem, de valahogy még is volt benne valami, ami elvarázsolt és magával ragadott. Talán a hatalmas nagy barna szemei, esetleg a tökéletes arca, lehet a kisugárzása, nem tudom. Mindenesetre furcsa érzéseket tápláltam iránta, míg ő szerelemtől túlfűtött csókokat nyomott ajkaimra. Próbáltam én is olyan beleéléssel viszonozni, mint ahogy ő tette, de valahogy nem ment. Nem tudtam szerelmesen csókolni egy olyan fiút, akit nem is szeretek. Vonzódás ide-oda, nekem ez nem ment, és ahogy feltűnt, ezt ő is megérezte.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva, miután elváltunk egymástól. Nyeltem egy nagyot, ezzel igyekeztem legyűrni az óriási gombócot, ami az imént talált helyet magának a torkomban. Borzalmas érzés volt. Zavartan megráztam a fejemet, de megszólalni nem tudtam volna. Eleve, már a tekintetét nem bírtam állni. Rendesen éreztem, ahogy az arcom ég, elszégyelltem magam.

– Nyugi, nincs semmi – szólaltam meg végül, ezzel megtörve a – számomra – kínos csendet. Fejemet lehajtottam, így biztosítottam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Túl sok szeretet és odaadást láttam az imént a tekintetében, míg az enyémben ezeknek az érzéseknek egy halovány szikrája sem volt. Ha tehettem volna, elmenekültem volna előle úgy, hogy soha többet ne kelljen rám néznie.

– Olyan feldúltnak tűnsz – duruzsolta, s végigsimított arcélemen. Pilláimat összeszorítottam, igyekeztem lenyugtatni az érzéseimet és a saját magam felé táplált haragot, gyűlöletet. Egyre kellett koncentrálnom; most Luhan az enyém, az én szerelmem. De a figyelmemet nem kerülte el az egyetlen biztató mondatom sem; Ez csak egy szerep. Sóhajtottam egyet, majd a nyaka körül összekulcsolt kezeimet szétválasztottam és minden gátlásomat levetve durván a hajába túrtam, s megcsókoltam. Megszeppenve vont közelebb magához, de aztán szája egy apró mosolyra húzódott, mielőtt viszonozta volna a túl hevesre sikeredett csókomat. Reméltem, hogy ezzel megelégszik, és nem kell neki több, de tévedtem. Sokkal mohóbb lett, szinte már felfalt. Alig bírtam tartani magamat, már ott voltam, hogy kiszabadulok a karjai közül és hazamegyek a lehető leggyorsabban. De amikor némiképp felmértem kezeinek a tartózkodási helyét, rájöttem, hogy ebből aztán semmiféle eliszkolás nem lesz. Mikor tenyerei már olyan testrészeimre vándoroltak, amit épp ésszel nem tűrtem, elhúzódtam tőle, és a vállába ütöttem. Ekkor kapcsoltam, hogy gyorsan ki kellene találnom valami kifogást az előző cselekedetemre, mielőtt még félre értené az egészet.

– Az utcán nem illik taperolni! – rivalltam rá, mire felkuncogott. Közelebb jött hozzám, kezeimet megfogva kettőnk közé emelte őket, az egyik kézfejemre egy apró csókot nyomott.

– Ne haragudj, csak tudod, nehéz fékeznem magam. – Ártatlan, kisfiús mosolya levett a lábamról, csillogó íriszeiben elvesztem. – Talán nem tetszett? – kérdezte halkan. Nyeltem egyet és vettem egy nagy levegőt. A szerephez hűen tartottam magam, így hát válaszoltam is neki rögtön.

– De, nagyon is, viszont az utcán ilyet nem lehet – füllentettem egy kis kioktatással vegyítve. Reméltem, hogy elég hiteles vagyok és nem fog többet úgy hozzám nyúlni.

– Akkor tudod mit? – Sejtelmes volt, hangjában némi perverziót fedeztem fel. Gondolatban már a síromat ástam.

– Na mit? – vágtam rá kérdésemet egyből, mielőtt még tudta volna folytatni. Nevetett egyet, majd kezeimet elengedve arcomat megsimogatta. Érintése gyengéd volt, a vártnál sokkal finomabban cirógatta a bőrömet.

– Menjünk hozzám. Ott már szabad minden – suttogta és egy gyors csókot nyomott ajkaimra. Reagálni nem volt időm, nem hogy még válaszolni. Elkerekedett szemekkel néztem pajkosan csillogó íriszeibe. Úgy éreztem most jön az, mikor a szépen kiásott sírba belefekszek és megkérek valakit, hogy dobálja rám a földet.

– Tudod az a baj, hogy nem lehet – bújtam hozzá közel, arcomat a nyakához rejtettem. Nem akartam látni a reakcióit, nem akartam látni a tökéletességét, amivel talán meg is tudna győzni.

– Miért nem? – ölelt magához szorosan. Tenyerét gerincem vonalán fel, s le csúsztatta, ezzel egy kicsit sikerült megnyugtatnia. Sóhajtottam és hosszú, csendes percek múlva feleltem a kérdésére.

– Női problémák.

– Óh – nyögte halkan. Egy győzelmi mosoly kúszott arcomra, belül már tomboltam örömömben. – Akkor majd máskor, amikor neked is jó – hadarta zavartan. Felkuncogtam és nyakába pusziltam. Muszáj volt, éreztetnem kellett vele, mintha tényleg kedvelném.

- Úgy legyen.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – váltott gyorsan témát, hangja egyből felderült. Szívem egy ütemet kihagyott, majd fájdalmas dobogásba kezdett. Pilláimat lehunytam, próbáltam nem gondolni a szúró érzésre a mellkasomban.

- És én mondtam már? – motyogtam alig hallhatóan. A pár perces jó kedvemet az imént elsuhanó lágy szellő magával vitte, ki tudja milyen messzire. Újra komor lett a hangulatom, ismét a föld alá kívántam magamat... hiszen sajnos senki nem volt olyan kedves, hogy elásson.

- Nem, még nem mondtad – incselkedett velem. Nyöszörögtem egy kicsit, mire kinevetett. – Szeretlek, te!

- Hát még én hogy szeretlek – mondtam tettetett lelkesedéssel. Óh, istenem, nem akarom tovább becsapni ezt a fiút!

– Figyelj, nekem ebből már elegem van – mondtam dühösen. Testvérem egy pillanat figyelmet sem szentelve nekem tovább illegett a tükör előtt. – Hallod, amit mondok?!

– Igen, hallom – válaszolt halál nyugodtan.

– Akkor meg? Mikor fogod végre dobni azt a szerencsétlen fiút? – kérdeztem ingerülten, kezeimet karba tettem.

– Olyan kis aranyos, ne mond, hogy nem kedvelted meg.

– Nem nekem kell kedvelni, hanem neked. Elvégre a te pasid. Szegény olyan reménytelenül szerelmes, nem tudok már mit kezdeni vele.

– Hát add meg neki, amit akar – mondta félvállról.

– Te vagy az, amit akar – vágtam vissza egyből.

– Jelenesetben te vagy az – villantott rám egy győztes mosolyt a tükörből. – Ahelyett, hogy itt pampognál, boldog is lehetnél vele.

– Nem tudom, mennyire tűnt neked fel, de nekem ő nem jön be. Igaz, aranyos, kedves és te egyáltalán nem érdemled meg! – Mérgemben már majdnem neki estem.

– Még egy-két alkalom, oké? – fordult felém, így immár a tükörnek mutatta a csupasz hátát. – Csak hogy meggyőződhessek, hogy az új jelöltem tényleg velem akar lenni.

– Undorító vagy – morogtam vérben úszott tekintettel. Harsányan felkacagott, de nem méltatott a válaszra. – Szegény Luhan azt hiszi, hogy én vagyok te, míg az állítólagos szerelme meg más fiúval kavar nap, mint nap. Nem szégyelled magad? Komolyan, már az én képemről ég le a bőr a te hülyeséged miatt! – A pulzusom az egekben lehetett, temérdeknyi vér tódult az arcomba az idegességtől. Nagyon fel tud hergelni az ilyen dolgokkal.

– Élni tudni kell – vonta meg a vállát és tovább próbálgatta a ruháit a tükör előtt. Az állam valahol a padlón koppant, szemeim elkerekedtek. Normális esetben neki estem volna, de most egy halványi szikrát sem kaptam. Nem is értem, miért lett ilyen. Régebben sokkal normálisabb volt, jobban hasonlítottunk belsőleg, mint külsőleg. Mára már ez fordítva volt.

– És... hogy hívják a másik fiút? – tereltem az előző, feszült témát. Nekem is nehezemre esett, az iménti sokkból valahogy végül ki kellett zökkennem.

– Nem mondtam még? – pillantott rám a tükörből. Fejemet megráztam, amit még pont látott. – Sehun – válaszolta örömteli hangon. Az agyam felmondta a szolgálatot, ugyan úgy, ahogy a szívem is. Ismét egy sokkhatás ért, most viszont a név hallatán.

– Az a Sehun? – kérdeztem, bár felesleges volt. Bőszen bólogatott, s vidám nevetése töltötte be a szoba minden egyes pontját. Bágyadt mosolyra húzódtak ajkaim, egy szót sem tudtam kinyögni. Néma csöndben kisétáltam testvérem szobájából, majd a sajátomba vettem az irányt. Sírni lett volna kedvem, de tartottam magamat. Miyoungot a Pokolba kívántam, legszívesebben megfojtottam volna a saját, új topjának a pántjával. Undorító egy lány, ez nem vitás! Sehunt már lassan négy éve többre tartottam, mint egy egyszerű barátot – amiről persze csak mi tudtunk – és még is ezt tette velem. Ez felért számomra egy hátbatámadással. Bár igazából annyira nem lepett meg a cselekedete. Kettőnk közül mindig is ő volt a merészebb, a bevállalósabb, míg én inkább a háttérben meghúzódtam és figyeltem az eseményeket. Ebbe a hülye játékba meg végül sikerült belecsalnia. Eleinte tényleg jó buli volt, meg vicces, hogy mikor Miyoung nem ért rá, akkor én találkoztam Luhannal, de az elmúlt hetekben már teljesen kész voltam ettől az egésztől. Már nem is találkozott vele, mindig én mentem el a megbeszélt randikra. Miyoung helyett én kaptam azt a bizonyos csókot, de ez őt látszólag nem zavarta, viszont engem annál inkább! Luhant bírtam, de mint barát, nem kellett.

Sokáig törtem a fejemet, míg kitaláltam, hogy visszavágok neki. Nem érdekelt, hogy ezután mi lesz a kettőnk kapcsolatával, hiszen azt már én réges-rég eltemettem magamban. Az erős testvéri kötelék már a múlté volt. Nincsen mi, csak Miyoung és Sooyoung. 

Egy szép nyári napunk volt, az idő odakint kellemes, a kitervelt ötletem pedig tökéletes.

– Sooyoung, sietnél? – kérdezte nővérem a szobám ajtaja előtt állva. Épp a rövidnadrágomat vettem fel, ami történetesen az utolsó volt a képzeletbeli listán.

– Igen – kiabáltam ki. Megigazítottam még a hajamat, gyorsan kifésültem, egy leheletnyi parfümöt fújtam magamra, és már az ajtó másik oldalán is voltam.

A belvárosba mentünk, pontosabban a belvárosi térre. Arról értesültem, hogy ellátogatnak hozzánk a külföldi árusok, így mindent lehetett kapni, ami csak szem-szájnak ingere. Nekem az első egy háromgombócos fagyi volt, amit aztán egy nyaklánc követett, és minden ilyen-olyan apróság. Miyounggal nem igen foglalkoztam, néha-néha a telefonom kijelzőjére pillantottam, hogy tudatában legyek, mennyi időnk van még a szórakozásra. Négy óra előtt pár perccel karon ragadtam a nővéremet, majd a távolban tornyosuló szökőkút felé húztam.

– Miért megyünk oda? – kérdezte kíváncsian. Elnevettem magamat, hiszen én már tudtam az egész lényegét.

– Csak akarok pár képet csinálni ott – vettem elő a zsebemből a mobilomat. Arcomról a mosolyt nem lehetett levakarni, s mikor megpillantottam a két fiút egymással beszélgetni, hatalmas nagy nevetésben törtem ki ismét. Édes a bosszú.

– Látom, jó kedved van – nevetett velem Miyoung annyi különbséggel, hogy neki fogalma sem volt, hogy milyen nagy égés lesz az elkövetkezendő pár perc.

– Óh, de még milyen jó! – mosolyogva ragadtam meg erősebben a karját, mikor már jobban láttam a két áldozat alakját. Nővérem a szemét törölgette a könnyektől, én ez idő alatt odakiabáltam a két srácnak.

– Luhan, Sehun, helló! – integettem feléjük, mire mind a ketten felénk kapták a fejüket, ezzel abbahagyva az eszmecseréjüket. Az arcukra kiülő meglepettség óriási volt. Miyoung nevetése alábbhagyott, egy pisszenésnyi hangot sem hallottam tőle ezután.

– Mi..Miyoung? – cikázott Luhan tekintete köztem és nővérem között. A fogságba esett kígyó szabadulni akart, ám én nem engedtem el őt egy könnyen, így egy pillanatra abba is hagyta a ficánkolást.

- Ő az – mosolyogtam és a testvéremre mutattam. – Én Sooyoung vagyok – biccentettem egyet. – Sehun... te meg már ismersz – haboztam egy kicsit, hogy mit mondhatnék neki, de végül a könnyebbik utat választottam és próbáltam közömbös maradni.

– Ehh – nyögte a meglepett Luhan, akinek a képéről csak úgy sütött a döbbenet. – Nem is tudtam, hogy kettő van belőled – méregette a nővéremet. Ez kicsit szíven ütött, de végülis igazat adtam neki.

– De most miért kellett idejönnünk mindketten? – érdeklődött Sehun is egy pillanatnyi csend után. Sziszegtem egyet, de aztán győztes mosollyal az arcomon intéztem feléjük egy kérdést.

– Hogy is hívják a barátnőtöket?

– Miyoung.

– Mi... – kerekedtek el Luhan szemei a név hallatán, majd mérgesen hol Sehunra, hol pedig az említettre nézett. – Micsoda?!

– Eressz el te nyavalyás! – tolt el magától, s kezét kihámozta a markomból a testvérem. Láttam rajta, hogy a sírógörcs határán áll és épp azon agyal, hogy milyen frappáns választ adjon a két fiúnak. – Figyelj Luhan, én meg tudok mindent magyarázni! – Ekkor a magasabbikhoz fordult. – És neked is Sehun! De tényleg, mindent!

– Szánalmas vagy – szűrte fogai közül a szőke. Tekintetében megannyi megvetést láttam, dühvel vegyítve. Miyoung egy szót sem szólt, a magyarázatból annyi lett, hogy elrohant, ezzel magamra hagyva a két fiúval. Őszintén szólva örültem is, hiszen így nekem is könnyebb volt elmondanom nekik az igazat.

– Luhan, tőled tartozom egy bocsánat kéréssel – mentem oda hozzá, s mélyen meghajoltam előtte. Tényleg szántam bántam a bűnömet, ez nem is volt vitás.

– Még is miért?

– Nem volt furcsa az utóbbi pár hétben ”Miyoung”?

Eltűnődött, hogy mit válaszoljon, de aztán nem váratott meg sokáig.

– De, kicsit mintha távolságtartó lett volna – mondta végül. Megköszörültem a torkomat és most jött az, hogy szépen lerántom a leplet az egész történetről.

– Nos, az a Miyoung nem Miyoung volt. Én voltam. Én találkoztam veled és engem csókoltál meg helyette. És – emeltem fel mutató ujjamat, ezzel megakadályoztam, hogy bármit is tudjon mondani. – azokban a hetekben már komolyan engem ölt meg a lelkiismeret furdalás. Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el, de eleinte még jó buli volt. Csak hát ugye nővérem megtalálta Sehunt, és innentől jöttek a bajok...

– Nem tudom, hogy erre még is mit lehetne mondani – tükröződött arcáról az értetlenség és a tehetetlenség. Megértettem a helyzetét, én sem kaptam volna szikrát ebben a helyzetben.

– Mindegy, a lényeg, hogy bocsánat – hajoltam meg előtte még egyszer.

– Felejtsük el, oké? – vakarta meg a karját idegesen, mire válaszként bólintottam. Sóhajtott egy hatalmasat. – Többet soha az életbe nem kezdek ki ikrekkel – sétált el mellettem úgy, hogy ezt a mondatot szánt szándékkal hangosan mondta ki. Szívem szerint bokán rúgtam volna, de ebben a szerencsétlen helyzetben az egész szív fájdalmát megértettem. Sajnáltam őt, de hát ilyen az élet; egyszer fent, egyszer lent. Minden jó szándékkal kívántam neki, hogy találjon magának valami normális barátnőt.

– Tőled a nővérem nevében kérek bocsánatot – fordultam Sehun felé, amikor már csak ketten maradtunk. Meglepett, hogy ő idő közben nem ment el.

– Nem kell, ne hajolgass – állított meg a vállamnál fogva. Fapofával nézett rám, mikor kiegyenesedtem. Kicsit megszeppentem, de arcán a komorságot egyből egy aranyos mosoly váltotta fel. Szemei apró kis csíkká zsugorodtak össze, nagyon édes volt.

– Te... nem mész el? – kérdeztem zavartan, s arra az irányba mutattam, amerre Lulu távozott. Szórakozottan megrázta a fejét.

– Van pár szabad perced? – Kérdése hideg zuhanyként ért, ledöbbentett.

– Van.

– Szuper, akkor menjünk – mutatott a vásár felé, mire elmosolyodtam.

– Miért csinálod ezt? – kíváncsiskodtam, amint elindultunk. Megvonta a vállát és rám mosolygott. Azt hittem menten csillagokat látok miatta.

– Mármint mit?

– Hát ezt. Azt hittem, hogy Miyoung miatt megutálsz vagy valami. – Mimikáját látva azon nyomban meg is magyaráztam. – Hát tudod, ő az ikertesóm.. hasonlítunk... nem emlékeztetlek rá?

– Egyáltalán nem.

– Ugh, ez meglep – szegeztem tekintetemet az árusok szebbnél szebb portékájára.

– Inkább ő emlékeztetett rád – mondta halkan.

– Hogy mondod? – kaptam felé zavartan a fejemet. Ő csak mosolygott, és megrázta a fejét, jelezve, hogy ’semmi’. Elvigyorodtam, bár próbáltam nem mutatni az örömömet.

– Ne nézz hülyének, tudom, hogy hallottad.

You don't care if I'm a monster? [Baekhyun]

Sapkámat a fejemre húzom, s úgy sétálok végig a külvároson. Csendes, békés, nyugodt, pont olyan, mint régen. Egy kocsi sem száguld az utakon, egy ember sem járja a várost. Egyedül csak én vagyok fent hajnalok-hajnalán.

Az utcában lévő utolsó családi háztól nem messze, alig öt méterre egy padot pillantok meg. Elsétálok odáig, majd leülök rá. Pilláim már ólomsúlyúnak tűnnek, bár nem csoda; két napja nem alszok semmit. Mielőtt még végképp elaludnék, tekintetemet az égre emelem. A Hold teljes egésze, és néhány – az égitest mellett eltörpülő – csillag ragyog rajta. Csodaszép látványt nyújt. Már kiskorom óta vonz a Hold. Akárhányszor teljes kör alakot vett föl, én úgy éreztem, újjászületek. Egy új ember leszek, új személyiséggel, új külsővel és új élettel. Pedig ez korántsem így van. Egyszerűen csak a bűvkörébe esek minden adandó alkalommal. Bánom, nem bánom, magam sem tudom igazán. Csak abban vagyok biztos, hogy menekülni előle nem tudok. Megtalál, elcsábít, nekem pedig nincs esélyem ellene.

Hátamat nekidöntöm a pad támlájának, majd kényelmesen elhelyezkedem rajta. Mielőtt átlépnék az álmok mezejére, gyomrom irdatlan hangos korgása emlékeztet arra, hogy enni is kéne már valamit. Kibírom holnapig. Sóhajtok. Biztos, hogy kibírom holnapig? A válasz persze egyből egy határozott nem. Eszméletlen éhes vagyok, több napja nem is ettem már semmit. Nincs mit, nincs miből. Ahhoz az egyetlen módszerhez viszont eddig nem akartam folyamodni, de az éhség nagyobb úr bárminél, így rászánva magam felállok az eddig kényelmes pozíciómból, s elindulva az erdős rész felé, elveszek a rengetegben. 

Másnap azon a padon ébredek, ahol az éjjel pont aludni akartam. Nyújtózkodok egy hatalmasat, majd kinyitom a szemeimet. Ekkor tűnik csak fel; ismét sötétségbe burkolózik az ég. Átaludtam volna egy teljes napot? Hm, meglehet. Sóhajtok egyet, de nem mozdulok. A hajnali kis akcióm bőven meghozta a gyümölcsét; úgy érzem magam, mint aki mindjárt szétpukkad. Nem is értem, miért féltem ettől ennyire. 

Felmérem a terepet látókörömön belül, de nem akarok elmenni. Jól érzem magam a padon ücsörögve, így hát úgy  határozok, maradok. Ujjaimat összefűzöm, s ölembe helyezem kezeimet. Tekintetem újból az égre siklik, a Holdat kezdem el megint nézni.

– Gyönyörű – suttogom, s egy pillanatra sem veszem le róla a szemeimet. 

Hirtelenjében orromat egy finom illat csapja meg, ezzel kizökkenek a bódult állapotból. A napokban rengeteg női parfümöt éreztem; akadt olyan, ami számomra édes volt, akár a méz, s voltak olyanok is, melyeknek az illataromáját nem bírta az orrom. 

A pad a járdától jó két méterre van, így az első, aki észreveszi a másikat, az én vagyok. Egy korombeli lány, rövidnadrágban és egy topban. Lábán a cipő ütött-kopott, mintha több tízezer kilométert gyalogolt volna benne.

Nem szólok semmit, csak nézem. Próbálom nem feltűnően, de meg kell hagyni; igen csinos ember. A ház sarkától fél méterre állva az égre szegezi tekintetét. Mormol valamit, de nem hallom. Meglep, hogy van még olyan ember, akit foglalkoztat a gyönyörű égitest. Általában tesznek a Holdra egy pillantást, és ennyi. Egy egyszerű, jelentéktelen pillantást.

Gondolataimban el merengve pásztázom az eget, s fel sem tűnik, hogy a lány odasétál hozzám. Némán leül mellém a padra, jó tíz-húsz centis távolságot hagyva kettőnk között. Fél szemmel rá sandítok, ekkor tűnik csak föl; még mindig az égboltot nézi. Szemei szürkén csillognak, haja hullámos, félhosszú és barna. Zavarodottan emelem vissza a Holdra a tekintetemet. Nem érzem rajta, hogy félne. Pedig az emberek általában kerülnek és megborzonganak, ha csak egy pillantást is vetek rájuk. Érdekes.

– Ha ránézek a Holdra, megnyugszom. Úgy érzem, rátaláltam a békére – töri meg a csendet. Meglepődök, és arcom egészét felé fordítom. Ez az egy mondata olyan nagy döbbenetet okoz, hogy szóhoz sem jutok. Nem válaszolok, és ő sem beszél már többet. Egymás mellett ülve fürkésszük az eget, de egyikünk sem ront bele az idilli pillanatba.

Furcsának könyvelem el magamban a lányt. Nem fél, nem menekül és még szól is hozzám úgy, hogy szavaiban egy cseppnyi gúny és megvetés sincs. Kevés az olyan ember, aki így mond nekem bármit is. 

Órák telnek el, mikor megmoccan mellettem. Felé fordítom a fejemet, és végig nézem, ahogy feláll mellőlem, megigazítja a nadrágját a fölsőjét, majd dús hajába túr.

– Holnap is itt leszel? – szegezi nekem a kérdését. Megszeppenve bólintok, miközben szemöldökeim az égbe repülnek. Elmosolyodik, int egyet, s eltűnik a látókörömből. Levegőt is elfelejtek venni, annyira lesokkol a kérdése. Szóval akkor holnap is jön? Jól meggondolta ezt?

Következő nap Nap nyugtakor már a padon ülök, s nézem, ahogy a forró égitest sárgára festi az eget. Szépnek szép, de a Hold elbűvölő ragyogását nem tudja túlszárnyalni. Sóhajtok egyet, majd lekapom fejemről a sapkát, és füleimet megdörzsölöm kicsit. Állandóan sapka alá rejtem őket, de muszáj. Így nem fedem fel az igazi kilétemet. Szemeimet behunyom, és csak hallgatom, ahogy a madarak csicseregnek, ahogy a szél gyenge fuvallata megrezgeti a faleveleket.

Orromat hirtelen megcsapja a már tegnap megismert illat. Pilláimat felnyitom, s keresni kezdem az emberi alakot. Ekkor veszem észre, hogy a fejfedőmet még mindig a kezembe szorongatom, így amilyen gyorsan csak tudom, a fejemre húzom. Másodpercek múlva megpillantom a ház sarkánál. Mosolyog, s kezében egy szatyrot szorongatva jön ide hozzám. Leül mellém, a zacskót közénk teszi. Próbálom nem mutatni, hogy érdekel, mi van benne, így hát fejemet teljesen az ég felé emelem.

– Hoztam neked valamit – dönti romba a tervemet, s szemeim egyből a zörgő nejlonra siklanak. Kiemel belőle egy jól becsomagolt kis valamit, majd felém nyújtja. Kérdőn nézek rá.

– Nekem?

– Igen, neked – teszi az ölembe, mikor látja, hogy nem fogom tőle elvenni. – Ne aggódj, nem mérgező. 

– Mi ez? – kérdezem, miközben kezeim közé fogva megforgatom az alufóliába csomagolt izét.

– Bontsd ki és megtudod – mondja higgadtan, s a szatyorból kiemel még egy ugyanolyan valamit. Megmakacsolva magam szétszedem a csomagolást, s ahogy megérzem a finom vanília és csokoládé illatot, összefut a nyál a számban. Péksüti. De régen ettem már ilyet. Csillogó szemekkel nézek az ételre, majd rá. Mosolyogva harap bele a saját kajájába. Nem sokat, követem a példáját. Több másodpercen keresztül ízlelgetem az első falatot, mialatt hümmögök és elismerően nézek az idegen lányra, aki csak kedvesen mosolyogva falatozik mellettem. Pár perc alatt elpusztítom a finom és laktató ételt, teli hassal dőlök hátra a padon.

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodok csukott szemekkel. Hallom, ahogy a megmaradt alufólia darabokat összegyűri és a zacskóba teszi.

– Szeretek segíteni másoknak – válaszol végül. 

– Régen én is szerettem volna. De aztán felhagytam vele – válok hirtelen beszédessé, ami még engem is meglep egy pillanatra.

– Miért? – kíváncsiskodik. Felsóhajtok, majd összeszedem a gondolataimat a fejemben.

–  Mert senkinek nem volt rám szüksége. Senkinek nem kellettem, mindenki került, így hát már nem láttam értelmét a segítségnyújtásnak. Meg amúgy sem fogadta el senki sem.

– Nem tűnsz rossz embernek.

Kínos mosoly szökik arcomra, de próbálom leplezni.

– Nem is vagyok az. Egyszerűen csak más vagyok, mint a többiek. És ahogy anyukám mondta régen, aki más, azt nem fogadja be a társadalom.

– Anyukád nagyon jól mondta. Viszont aki más, az különleges – mondja barátságosan. – Ezt jól vésd az eszedbe.

Válaszra nyitnám a számat, de ő feláll.

– Holnap is itt leszel? – teszi fel azt a kérdést, ami tegnap is elhagyta a száját.

– Igen – bólogatok, mire felkuncog. Markába veszi a szatyor füleit, majd int egyet és egyedül hagy. Az este hátralévő részében az ő szavai csengenek a füleben; aki más, az különleges.

 Ez a harmadik nap, hogy ismét eljön hozzám. Már messziről megérzem az illatát, arcomra pedig automatikusan egy mosoly szökik.

 – Ma nem hoztam semmi kaját, remélem nem bánod – áll meg előttem zavartan, karját kezdi dörzsölgetni.

– Nem is kértem, hogy hozz.

– Viszont hoztam mást. – Nadrágjának a hátsózsebéből előhúz egy karkötőt. Tenyerébe helyezi, és felém nyújtja. Tökéletesen ki tudom venni, hogy bőrből van, egy-két festett fagolyóval átfűzve a vékonyabb szálakon.

– Ezt nekem? – hüledezek. Hevesen bólogat. Arcom felderül, majd kiveszem markából az ékszert. – Te csináltad? – kérdezem. Ismét egy bólintás a válasza. – Nagyon szép.

– Igyekeztem, de alig találtam hozzá valamit – elszontyolodva foglal helyet mellettem. Rápillantok. Ekkor fedezem csak fel; ugyan az a ruha és ugyan az a cipő van rajta, mint mikor először találkoztunk. Ebből csak következtetni tudok, hogy ő is olyan, mint én; nincs otthona.

– Nem is kellett már hozzá semmit. Ez így szép – forgatom meg ujjaim között. – Felteszed nekem?

– Persze. – Zavartan mosolyog, mialatt összecsomózza a karkötő két végén lógó hosszú bőr csíkot.

– Köszi.

Ismét csend telepedik körénk. Az eget kémleljük mindketten, miközben arcunkon ott tündököl a mosoly. Nem tudom pontosan, mikor voltam utoljára boldog. Mindenesetre most annak érzem magam. Boldog vagyok.

A lány helyezkedik mellettem, majd feláll. Már várom, hogy megkérdezze a szokásos kérdését, de ehelyett mutat, hogy én is álljak fel. Nem kell rám sokat várnia, talpra ereszkedek, s felegyenesedek. Alig vagyok öt centivel magasabb nála.

Elindul az erdős rész felé, ami gyalog olyan tíz percre van a padtól. Nem szólok semmit, követem. Eleinte mögötte sétálgatok, később beérve őt, mellette megyek. Egy nagy fa elé érünk, ami körül rengeteg vérvörös virág pihen. Amikor bejöttem vadászni, nem is néztem nagyon, hogy mennyi csodás dolgot rejt ez a hatalmas erdő.

– Szép, ugye? – guggol le eléjük, majd mutató ujjával végigsimít az egyik szirmán. Mellé kuporodok, és bólogatok.

– Nem is láttam őket eddig.

– Ritkán nyílnak. Általában Telihold után egy hétig virágzik, utána pedig eltűnnek, mintha elnyelte volna őket a föld.

Nemes egyszerűséggel – és ahogy látom, sok szakértelemmel – beszél a bíbor színben pompázó virágokról. Tényleg gyönyörűek.

Felegyenesedik, végül én is felegyenesedek.

– Senkinek nem mutattam még meg őket – mosolyog. – Féltem, hogy valaki kárt akar bennük tenni.

– Akkor most kiváltságosnak érzem magam – vigyorogtam.

– Érezd is – nevet, majd az idefelé vezető úton visszaindul a padhoz. Ismét követem őt, de most már inkább mellette igyekszem. A padhoz érve helyet foglalok rajta, majd rá nézek.

– Nem ülsz le?

– Holnap is itt leszel? – válaszol kérdéssel a feltett kérdésemre. Elvigyorgom magam, s bólintok. Még mielőtt elmenne, lehajol hozzám, és szorosan megölel. Kedves gesztusát viszonozom, végül elengedem. Egészen addig figyelem, míg el nem tűnik a ház sarkánál. Vajon hova mehet, ha nincs is otthona?

Napok telnek el, és az idegen lány minden áldott este, Nap nyugtakor meglátogat. A hangulat oldott, mindig van miről beszélni. Eszméletlen társaságra és barátra tettem szert benne. Ám úgy érzem, ez több, mint egy szimpla barátság. Egy-két érzelmesebb ölelés, véletlen kézfogások, lopott pillantások. Úgy érzem, kedvelem.

Már a ház sarkánál állok, hátam mögött pedig egy csokor virágot szorongatok. Neki szedtem alig tíz perce. Nem, nem a szép piros virágból, hanem jóval odébb, valami kis tisztás végében találtam egy hófehér szirmú, tömött szárút. Ha lány lennék, nekem tuti tetszene.

A távolból kiszúrom a közeledő alakját, hevesen elkezdek neki integetni a szabad kezemmel. Édes nevetése a fülemben cseng, mialatt készségesen visszainteget. Mikor elém ér mosolyogva az orra alá nyomom a neki szánt csokrot.

– Ezt neked szedtem.

– De aranyos vagy, igazán nem kellett volna. – Megszeppenve elmosolyodik, de végül elveszi tőlem. Arcát ellepi a pír, ami engem megmosolyogtat. Zavarba jött.

Elsétálunk a padunkig, majd helyet foglalunk egymással szemben ülve.

– Tudod, nekem te vagy az egyetlen barátom – mondja félszegen. – Örülök, hogy megoszthatok veled mindent. Tudom, hogy benned bízhatok és te soha nem árulsz el. Ezt száz százalékosan érzem.

Mosolygok mondandója közben, s eszembe jut; csak azért kedvel, mert nem tudja, hogy én valójában mi vagyok. Már nem is szeretne, ha tudná. Nagy levegőt veszek, s lassan kifújva azt a szemeibe nézek. Hatalmas, igéző íriszei boldogságról árulkodnak, ami egy picit megnehezíti a dolgomat.

– Nekem van még valami, amit nem mondtam el neked. Félek, hogy ha megtudod, akkor már nem fogsz rám így tekinteni. – Fejemet lehorgasztva kapirgálom a falapot. Egyik kezét vállamra teszi, ezzel némiképp ösztönöz, hogy ne féljek.

– Ne mondj butaságokat. Bármi is az, nem fogok más szemmel nézni rád. Megígérem – nyomatékosítja a mondandóját. Felsóhajtok, fejemet pedig felemelem. Szemei biztatóan csillognak, ajkai mosolyra húzódnak. Hát akkor lesz ami lesz.

Körbenézek, hogy megbizonyosodjak, hogy senki nincs itt rajtunk kívül. Egy ügyetlen mosoly kúszik arcomra, miközben egyik kezemet a sapkámra csúsztatom. Mély levegőt veszek, s lehúzom a fejemről. Szemeimet összeszorítom, így várom a választ, a reakciót. Néma csönd. Megkövült volna?

Felnyitom az egyik pillámat, s két hatalmas, elkerekedett szemmel nézek farkasszemet. Vegyes érzelmeket tükröz az arca, amit nem tudok hova tenni. Egy picit eltávolodok tőle, de ő visszahúz. Kezeit lassan a fejemen ékeskedő füleimhez érinti, majd ujjai közé véve a vékony porcot, morzsolgatni kezdi. Arcáról süt a döbbenet, míg én azon vagyok, hogy ne nevessem el magamat.

– Ezek – nyel egy nagyot. – igaziak?

– Igen. 

Elmosolyodik, majd egyik kezével arcélemen simít végig. Tekintete találkozik az enyémmel, kedvesség tükröződik csodaszép szemeiből.

– Mondtam, hogy aki más, az különleges – simogatja arcomat.

– Azt hittem, hogy elmenekülsz majd, hogy úristen egy mutánst. – Kacagok a saját butaságomon, s fellélegezve nyugtázom magamban; Nem volt miért aggódnom.

Közelebb csúszik hozzám, amitől kicsit zavarba jövök.

– Meg kell hogy mondjam, így még jobban tetszel – kuncog halkan, mielőtt alsó ajkát beharapná. Szemeim értetlenséget tükröznek, de nem is várja meg a reakciómat; arcomon végigsimítva közel hajol hozzám, s egy utolsó mosolyt rám villantva ajkát az enyémhez érinti. Másodpercek szükségesek, mire felfogom, hogy mit tesz. Egy széles vigyor kúszik az arcomra, majd karján végigsimítva, nyakát megcirógatva hátul a hajába túrok, mire ajkai szabad utat engednek nekem. Nem ellenkezik, hagyja, hogy nyelvemet átcsúsztassam a szájába, megízleljem finom száját, izmát. Hosszú csókunk után elválunk egymástól, s szinte egyszerre nevetjük el magunkat.

– Lesmároltam egy kutyát – viccelődik, s vállamba boxol.

– Egy farkast, hogy pontosan fogalmazzunk – javítom ki, de én sem tudom elfojtani a jókedvemet.

Ettől a naptól fogva nem kérdezte meg, hogy "Holnap is itt leszel?", hanem egyszerűen csak velem maradt. Együtt a nagyvilágban, együtt az ismeretlenben.

We all have secrets [ChanHun]

A fiú elterpeszkedve feküdt a kanapén, egyik lábát lelógatva. Mobilját a markában szorongatta, egy sms-t várt.

 - Kérsz valamit enni? - támaszkodott az ajtófélfának a ház egyetlen nője, aki egyben Chanyeol barátnője volt. A fiú ráemelte a tekintetét, elmosolyodott, majd megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. - Hát jó. - Vállát megvonva magára hagyta a fiút.

Akárhányszor belegondolt, hogy mit művel a barátnője háta mögött, elment az étvágya, s saját maga iránt érzett undora elhatalmasodott rajta. Tudta, hogy nincs olyan férfi, akinek ne lenne szeretője, de neki más volt. Ezért is nem merte aztán elmondani a lánynak. Félt, hogy szétkürtöli mindenkinek, ezáltal egy rossz képet alkotva róla nézett volna mindenki úgy rá, mint egy kívülállóra. Az meg ugye senkinek sem hiányzott. Hatalmasat sóhajtott, s tekintete a kijelzőre siklott. Még mindig semmi. Eltöprengett azon, hogy vajon mikor fog végre írni neki. Hiszen megbeszélték, hogy ma is találkozni fognak. Ismét egy sóhaj tört elő belőle. Bár ne lenne ilyen nehéz dolga. Bár mindenki elfogadná azt, amit ő akar és szeretne. Nem kér nagy dolgot, csak fogadják el olyannak, amilyen. Ettől még nem lesz rossz ember.

- Vagy még is? - suttogta maga elé bámulva. El volt keseredve, de próbálta nem kimutatni. Egy ember sem gondolta volna, hogy Chanyeolnak lettek volna szomorú pillanatai. Állandóan mosolygott és nevetett, ezzel más embereknek is jó kedvet varázsolt. De ez a Chanyeol már egy jó ideje a múlté. Nem tud mosolyogni, ha ilyen rosszul áll a szénája. Persze akadtak neki is gyenge pillanatai, amikor megengedhetett egy-egy apróbb vigyort.

Fel sem tűnt neki, mikor a barátnője odasétált hozzá, és leguggolt mellé.

- Látom, hogy valami bánt - mondta, s végig simított a fiú karján. Rásandított, de csak bólintott. - És el is mondod, hogy mi az a baj?

- Nincs jó kedvem, ennyi az egész - motyogta monoton hangnemben. Részben igaz volt, részben nem. És ekkor volt szerencséje, hiszen a lány egy igen naiv teremtés volt, ezért mindent elhitt, amit Chanyeol mondott neki.

- Ha kell valami, a konyhában leszek - simogatta meg arcélét, aztán kisétált a szobából. Chanyeol érezte, hogy ezzel csak még jobban megnehezíti a dolgát. Bár az érzések ott cikáztak fejében, hogy a lányt már nem szereti, de ez korántsem így volt. Szerette, de nem úgy, mint a legelején. Ahogy lett neki az a másik valaki, úgy érezte, hogy a kettejük között lévő szoros kötelék meglazult és lassan már semmivé lett.

A telefonja hirtelen pittyegni kezdett, mire összeugrott, és ijedten oldotta föl a billentyűzárat. Szíve megtelt melegséggel, ahogy azokat a sorokat olvasta, amit Tőle kapott. Elmosolyodott, majd alsó ajkába harapott. Ezen a napon most először ragyogta be az arcát ez a mérhetetlen boldogság.

Az üzenet elolvasása után feltápászkodott, majd a hálószobába sietett. Átöltözött, befújta magát, ezáltal az egész szobát ellepte az ő férfias illata. Mosolyogva állt a szekrényajtóra akasztott tükör elé, megigazgatta itt-ott a fölsőjét és az övét. Hajával nem kezdett különösképp semmit se, csak kicsit összeborzolta, majd lelapította a felálló, kósza szálakat. Kisietett a helyiségből, át a konyhán, egészen az előszobáig. Amikor már cipőjét vette, barátnője hangjára lett figyelmes.

- Megint elmész? - kérdezte csalódottan. Chanyeol heti rendszerességgel járt el otthonról, amibe a lány idő közben beletörődött.

- Muszáj mennem - tettetett lehangoltsággal a hangjában nézett vissza a konyharuhát szorongató nőre, akinek arcára egy bágyadt mosoly kúszott.

- Sietsz?

- Nem ígérem.

- Rendben - sóhajtott. - Azért vigyázz magadra.

- Ne aggódj, vigyázni fogok - mosolygott rá, majd homlokon csókolta, s kilépett a bejárati ajtón.

Léptei sietősek voltak, ő akart elsőnek odaérni a megbeszélt találkozó helyre. Mosolya levakarhatatlan volt, ahogy visszagondolt a múltheti közös élményükre. Alsó ajkát beharapta, s a gondolattal játszadozott, ahogy ismét megteszik, amit amúgy nem lenne szabad.

A városban nem voltak sokan, pont a rettentő kánikula miatt. Chanyeolt ez nem zavarta, bár azért jócskán megizzadt ő is. Útközben elhaladt egy fagyizó mellett. Egyből megcsapta lábát a bentről áradó, hűvös szellő, így hát gondolt egyet, és bement. Kért magának két gombóc, tölcséres fagyit, majd még egyszer ennyit, hogy meglepje szíve választottját. Kifizette, majd folytatta tovább az útját. Az idő elteltével már csak arra lett figyelmes, hogy a másik személynek szánt fagyinak a felét is elnyalta. Nem zavartatva magát, ette tovább, hiszen annak már úgy is mindegy volt. Bő húsz perc séta után megérkezett a főtér szökőkútjához, ahol minden héten találkoztak. Leült a kút peremére, majd onnan vizslatta az embereket. Ahhoz képest, hogy a külvárosban nem voltak sokan, a belváros ugyanolyan zsúfolt volt, mint amilyen mindennap szokott.

Elmélázását egy jéghideg tenyér zavarta meg, ami karján végig futott. Egyből odafordította a fejét, majd arcára egy irdatlan nagy mosoly ült ki.

- Bocsi, hogy késtem, de nem jött az a retek busz - mérgelődött a fiatalabb, aki alig pár másodperce érkezett. Chanyeol felpattant, s magához ölelte. Felkuncogott, de az Istenért nem engedte volna, hogy elváljanak egymástól.

- De a lényeg, hogy itt vagy - simított végig hátán, majd elengedte. - Hova menjünk?

- Mondjuk hozzám? Anyu nincs otthon - vetette fel az ötletet a másik.

- Hm, jó ötlet. Úgy sem voltam még az Oh rezidenciában - nevetett a saját hülyeségén Chanyeol, mire a másik fapofával a vállára csapott.

- Mellőzd a béna vicceidet - nyújtotta rá a nyelvét Sehun, s karon ragadva a magasabb fiút, elkezdte húzni abba az irányba, ahonnan jött.

A buszon ülve átbeszéltek mindent, de a közös titkukról egy szót sem ejtettek. Soha nem lehetett tudni, hogy ki ül mögötted, előtted vagy akár melletted, aki bármit is megjegyez, és képes tovább adni másoknak. Kényes téma volt így a publikumban, ezért inkább csak akkor beszéltek kettejükről, mikor rajtuk kívül senki más nem volt a közelben.

Hamar megérkeztek az utolsó megállóhoz, ahol le kellett már szállniuk. Innen még jó öt perc séta következett, amit Chanyeol már alig bírt, Sehun viszont felettébb jól szórakozott a másik szenvedésén.

- Kérsz valami innit, vagy ebédet? Anyu még reggel főzött valamit - kutakodik a hűtőben a pösze, míg Chanyeol próbált nem ráolvadni az étkezőasztalhoz tartozó székre. Tekintetét végig futtatta a nappali-konyha együttes kombinációján, és megjegyezte magában, hogy igen szép házban lakik Sehun. Mivel eddig egyikük sem tudott semmit a másik magán életéről, ezért ezt már nagy előrelépésnek gondolta, hogy szeretője képes volt őt hazahozni.

- Egy nagy pohár ásványvíz jó lenne - válaszolta végül.

- Bubis vagy mentes?

- Mindegy.

- Jó.

Azzal kivette azt, amit a leghidegebbnek gondolt, s tölt maguknak egy-egy pohárba. Mosolyogva rakta le a szenvedő fiú elé, aki nagy kortyokkal meg is itta az egészet.

- Életmentő volt, köszi - mosolygott. Sehun csak legyint egyet, jelezve, hogy semmiség. Furcsa párost alkottak ők ketten; míg Chanyeol egy életvidám, vigyorgó fiú volt, addig Sehun komor arckifejezését alig váltotta föl a mosoly és a boldogság. Persze nem arról volt szó, hogy nem szeretett senkit és nem érezte jól magát. Egyszerűen ő nem tudta könnyen kifejezni az érzéseit, így egy komoly álarc mögé rejtőzött. Viszont Chanyeolnak ez még is tetszett. Tetszett, hogy a fiú megannyi titkot rejt, megfejthetetlen és kiszámíthatatlan. Mindig is szerette a kihívásokat, és úgy érezte, ezt bőven megtalálta Sehunban.

- Van egy óránk - jelentette be hirtelen, mire Chanyeol rákapta a tekintetét.

- Miért, utána mi lesz?

- El kell mennem. Van egy találkozóm az egyik osztálytársammal - mondta közömbösen. Chanyeol bevágott egy fintort, de elfogadta, hogy ismét alig lesz idejük egymásra.

Mosolyogva fölpattant az asztaltól, majd Sehun elé lépett, és szorosan magához vonta. A másik nem ellenkezett, a csontropogtató ölelést készségesen viszonozta. Nem beszéltek sokat, mikor volt idejük egymással foglalkozni. Csak a pillanatoknak éltek, amiket bőven ki is használtak.

Chanyeol végig simított Sehun arcán, majd elhajolt tőle annyira, hogy szemébe tudjon nézni. A komoly fiú arcára egy apró mosoly húzódott, majd pilláit lehunyva, ajkát hozzáérintette Chanyeoléhoz. A colos vigyorogva harapott szeretőjének puha ajkára, aki aztán mellkason vágta, de hagyta magát. Édes szájra puszikból egy szenvedélyes, érzelmekkel teli csók lett, ami mindkettejüknek már nagyon hiányzott. Nem akartak többet, csak érezni a másik szeretetét. Simogatták egymást, mialatt párszor elváltak, hogy levegőhöz is jussanak. Fel sem tűnt nekik, de az az egy óra már vészesen fogyott.

- Chanyeol,  tényleg mennem kell, várnak - tolta el magától a magasabb fiút, aki még egyre többet és többet akart volna. Csalódottan meredt Sehun íriszeibe, kinek arcmimikája nem változott semmit. Ebből tudta, hogy tényleg komolyan gondolta. Felsóhajtott, végül felhagyott a próbálkozással.

- Legközelebb mikor találkozunk? - kérdezte halkan a magas fiú, amint kitették lábukat a kapu ajtaján.

- Amikor jó lesz mindkettőnknek - kapta az egyszerű választ.

- Remélem akkor majd több időre lehetek veled - csúsztatta egy pillanatra Sehun tenyerébe a kezét, majd ujjaikat összefűzve rászorított a kézfejére, végül elengedte, nehogy bárki is gyanút fogjon. Sehun elmosolyodott egy futó pillanatra, majd ismét komolyság ült ki az arcára. A buszon újból sokat beszéltek az élet minden problémájáról, csak azokat tárgyalták meg, amit általában minden velük egykorú.

- Akkor én itt szállok - nézett ki az ablakon Chanyeol, majd felállt a helyéről. Sehun bólintott, de nem szólt semmit. - Vigyázz magadra - küldött felé egy édes mosolyt, amit szeretője aranyosan viszonzott.

- Te is, Channie - intett is neki egyet. A fiú boldog mosollyal az arcán szállt le a buszról, majd ismét megtette azt a távot, amit a szökőkút fele jövet gyalogolt. Hazafele ismét betért a fagyizóba, és újból vett magának egy tölcséres fagyit, annyi különbséggel, hogy most egyből három gombócot kért. Kifizette, majd ráérősen sétált tovább. Elnézegette a boltok kirakatait, egy-két dolog le is kötötte a figyelmét, de mikor megnézte, hogy mennyi pénz van nála, szomorúan tapasztalta, hogy ezeket bizony most az üzletbe kell hagynia.

Kicsattanó jókedvvel sétált át a zebrán, végig az egyik leghosszabb utcán, végül hazaérkezett. A kaput kinyitva ment a bejáratihoz, amit kikulcsolt, majd belépett a házba. Csend volt, amit igen furcsállott. Általában a barátnője vagy tévét néz, vagy főz, ami szintén nála nagy hangzavarral járt. De a mostani állapotot úgy könyvelte el magának, hogy biztos ledőlt egy kicsit aludni.

Lekapta magáról a cipőjét, homlokáról letörölte az izzadságcseppeket, s halk léptekkel az emelet felé ment. Egyre furcsább hangok csapták meg a fülét, ahogy felért a közös szobájuk ajtajához. Nyelt egy nagyot, ahogy halk, s egyre hangosodó sóhajokat hallott az ajtón keresztül. Kezét a kilincsre csúsztatva összeszorította pilláit, majd még egy utolsó hangot megengedve magának benyitott. Az ajtó nagy nyikorgással nyílt befelé, ezzel megzavarva az ottani két személy idilli pillanatát. Lába a parkettába gyökerezett, ahogy barátnője hirtelen leugrott arról a valakiről.

- Cha-Chanyeol ez nem az, aminek te gondolod! - kezdett magyarázkodni a lány, de a fiú rá sem hederített. Sokkal inkább érdekelte őt az a személy, aki még az ágyban feküdt a nőn kívül. Tekintetük egybeforrt, egy fájdalmas, megtört mosoly kúszott Chanyeol arcára.

- Sehun?